Kiss Csaba: A világ és ami mögötte van. Elio Petri: Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében

A baloldali indíttatású politikai film jellemző műfaja a hatvanas-hetvenes évek Olaszországának, gondoljunk csak Pasolini olyan munkáira, mint a Madarak és madárkák, a Teoréma, a Disznóól és a Salò, vagy Bertolucci olyan korai műveire, mint a Forradalom előtt. A szardíniai születésű marxista filozófus, Antonio Gramsci hegemóniaelméletén nevelődött olasz baloldali értelmiség különösen érzékeny volt a demokratikus álca mögött megbúvó diktatorikus tendenciákra, és állandó szellemi tornagyakorlatot jelentett számára a polgárokat láthatatlan szálakkal gúzsba kötő elnyomó és ideológiai államapparátusok (Althusser) leleplezése.

Elio Petri Vizsgálat egy minden gyanú felett álló polgár ügyében című filmje mintha csak illusztrálni kívánná ezt az olasz baloldalon megfogalmazódó hatalomfelfogást, de nem tendenciózusan, szájbarágósan teszi, hanem – még ha parabolisztikus módon is – összetett és további értelmezésre nyitott képét nyújtja egy, a demokrácia álcája mögött működő, már-már totalitárius államgépezetnek.

A rendőrség gyilkossági csoportjáról a politikai csoport élére kerülő, mindenki által csak „Doktor úrnak” nevezett főfelügyelő „székfoglaló” beszédében tömören ismerteti a rend-fenntartók hitvallását: ők a megváltozhatatlan és örök törvény őrei, akiknek feladata, hogy minden eszközzel fellépjenek a rend megbontóival szemben. A köztörvényes bűnözők és a politikai rendszerrel aktív vagy passzív módon kritikus állampolgárok között nincs alapvető különbség: mind a fennálló ellen támadnak. A főfelügyelő nem kertel: a demokratikus szabadságjogok alapjaiban ássák alá a törvényes rendet, hiszen a népet – legalábbis elvben – ugyanúgy a hatalom részesévé teszik, mint a rendszer de facto urait.

Vajon a felügyelő csak azért követi el a gyilkosságot – az Andrea nevű luxusprostituált megölését – hogy tesztelje a rendszer működését? Vagy személyes indokok is közrejátszanak, például az, hogy szeretője „gyerekesnek” nevezte? Valószínűleg ez is, az is, és még más is. A Sergio Leone Dollár-trilógiája első két részének főgonoszát is megformáló Gian Maria Volonté nem pusztán hideg és kegyetlen racionalitással működő főrendőrt ábrázol, hanem a flashbackekben megmutatott, Andreával közös jeleneteiben egy perverz pszichopatát, a fősztoriban előrehaladva pedig egy pszichésen egyre inkább széteső karaktert, akit szinte idegbeteggé tesz, hogy a nyilvánvaló jelek ellenére senki nem akarja elhinni, ő a gyilkos. Először kifejezetten szórakozik azon, hogy bármit megtehet, később mintha egyre jobban beleőrülne ebbe a lehetőségbe. A gyilkosság és a bizonyítékok szándékos elhagyása nem pusztán tesztelése az ördögi hatalomgépezet szilárdságának, hanem egy pszichés megzavarodás jele is. 

Nem kell osztanunk a filmben kibontakozó hatalomfelfogást ahhoz, hogy ráismerjünk a szinte minden társadalomra érvényes jellegzetességekre. A hatalom emberei akkor is egyfajta morális védettséget élveznek, azaz minden gyanú felett állnak, ha nem valamilyen szilárdan megrögződött „háttérhatalomról” beszélünk. A kisember, jelen esetben a vízvezeték-szerelő, saját szemének sem hisz, ha az azt igazolná, hogy a nagyhatalmú felügyelő közönséges gyilkos. A rendőrségre bejáratos és olykor annak kívánságára hamis információkat terítő újságíró alakja sem ismeretlen számunkra. Eme mozzanatok érzékletes ábrázolása teszi a filmet kortól és helytől függetlenül érvényessé.

Az 1970-ben készült alkotás nem szakít a hagyományos filmes elbeszélésmóddal és újszerű technikai megoldásokkal sem él. Miközben Fellini, Antonioni vagy Pasolini ugyanebben a korban számos ponton felrúgták a mozgóképes konvenciókat, Petri legmerészebb dramaturgiai fogása egy-két emlékkép és egy álomjelenet közbeiktatása. A film modernségét nem ezen a szinten kell keresnünk, hanem a hatalom kafkai működésmódjának ábrázolásában. (Nem véletlen az éppen Kafkától vett mottó.) Bizonyos értelemben Jancsó Szegénylegények című mozijához lehetne hasonlítani, hiszen ott is a láthatatlan hatalom mechanizmusát látjuk, csakhogy míg Jancsónál az „alattvalók”, itt a hatalmasok szemével.

Ugyanakkor éppen a Szegénylegényekkel való összehasonlítás világít rá a Vizsgálat… filozófiai korlátaira is. Míg ugyanis a Jancsó ábrázolta hatalom lényegileg arctalan marad, addig Petri nem tud nem arcot adni neki. Az állampolgárokat politikai nézeteik szerint kartotékokba rendező rendőrállam mindannyiunk számára ismerős képlet. A Vizsgálat… minden összetettsége ellenére végül is egy tézist ábrázol: a demokrácia álcája mögött egy totalitárius hatalom működik, amely az embereit akkor sem hagyja veszni, ha azok súlyos bűnt követnek el. A Jancsó ábrázolta hatalom viszont mindig kisiklik a kezeink közül: holléte megragadhatatlan, csak tettei következményeit látjuk, ezért nem tudunk egy konkrét tételt megfogalmazni róla.

Végül nem hagyhatjuk említés nélkül Ennio Morriconét: az olasz mester gazdag életművének egyik csúcsa az Elio Petri filmjéhez írott zenéje.