Kiss Csaba: Elemi részek. Paul Verhoeven: Elle

Hatásos kezdés, semmi tökölés: nemi erőszak a maga véres valójában. A sokak számára az Elemi ösztön miatt ismert Paul Verhoeven, aki a nyolcvanas-kilencvenes években az amerikai blockbusterek számát gyarapította, már egy ideje ismét Európában forgat, és nyugodtan kijelenthetjük, az Óvilág levegője jót tett filmes pályájának. A többszörös díjjelölt és díjnyertes Elle úgy tud szélesebb rétegeket megszólítani, hogy közben a kényes ízlésű européer entellektüelek sem fanyaloghatnak.

Erőszak és szexualitás, s a kettő viszonya már pályája elejétől fő témája a nyolcadik X felé közeledő holland rendezőnek, de a tematikát mindig képes a kor kívánalmaihoz igazítani, így az idős rendező ugyanolyan érvényes műveket tud letenni a vágóasztalra, mint tette azt fiatalon. (Egyáltalán nem törvényszerű ez: Godard például már régóta csak magának csinál filmeket.) A francia író, Philippe Djian regénye alapján készült Elle mintha csak Houellebecq és Jelinek találkozása lenne a boncasztalon: a szexben pótkielégülést találó modern ember nihilje keveredik az erőszak áldozatává lett, majd az erőszakot vágyává tevő nő libidójával.

Az Isabelle Huppert által megformált Michèle egyszerre a kiábrándult értelmiségi, aki a valódi emberi kapcsolatok nélküli világban legjobb barátnője férjével kefélve vagy a jóképű fiatal szomszédot távcsővel nézve és közben magához nyúlva talál kiutat a hétköznapok szürkeségéből; és egyszerre az önálló, mégis kiszolgáltatott nő, akiben a férfiak csak vágyuk kiélésének titokzatos vagy kevésbé titokzatos tárgyát találják meg. Ráadásul Michèle már régen túl van élete delén: nagymama lesz, miközben volt férje egy csinos fiatal nővel kezd viszonyt. Ebben is férfi és nő egyenlőtlen helyzete jut kifejezésre, abban meg pláne, hogy a fiatal partner, aki neki jut, beteges, szadista ember, akiben feltehetően a bigottan katolikus felesége miatti elfojtások miatt támadnak fel hajlamai.

Jól eltalált dramaturgiai húzás a rögtön az első képkockákon elénk tolt nemi erőszak. Michèle sokáig titkolja, mi történt vele, a dolog mintha el is felejtődne, miközben folyamatosan megismerjük a sikeres videójátékos céget igazgató nő környezetét. A nézőben persze megmarad a feszültség: vajon mikor vesszük fel újra a fonalat, mikor kerül újra fókuszba a kérdés? Eközben pedig találgathatunk, vajon a Michèle életében megjelenő férfiak közül ki lehet a titokzatos erőszakoló. A volt férj? A szerető? A cég kamaszosan lázadó fiatal alkalmazottja? Vagy a kedves srác, akiben megbízik? Esetleg a vágyai tárgyát képező szomszéd? A film krimiként is jól működik: ahogy Agatha Christie-nél Monsieur Poirot, úgy lőjük ki folyamatosan a lehetőségeket, de a símaszk lehúzása után még így is meglepődhetünk.

Nem lenne ildomos elspoilerezni a dolgot, mindenesetre annyit muszáj elmondanunk (hiszen a tettes kilétének kiderülte korántsem jelenti a film végét), hogy Michèle ahelyett, hogy feljelentené erőszaktevőjét, újra és újra olyan helyzetekbe kergeti magát, hogy az ismét megerőszakolhassa. Magának sem meri bevallani mazochista hajlamait, de élvezi kiszolgáltatottságát. Az ő szexualitása hasonlóan beteges, csak neki éppen egy súlyos gyermekkori traumát, a tömeggyilkossá lett, és feltehetően kislányként őt is abuzáló apja miatti tehertételt kell hordoznia. Mindazonáltal ez a sztori legkevésbé meggyőző része; sokkal érdekesebb a két humoros mellékszál: a fiatal szeretőt tartó, excentrikus öreg anyáé és a csélcsap felesége által papucsként használt, nyilvánvalóan felszarvazott fiúé.

Isabelle Huppert kiemelkedő alakítást nyújt; leginkább az éppen a Jelinek-regényből készült A zongoratanárnőben találkoztunk vele hasonló szerepben és láttuk ennyire meggyőzőnek. A lágy arcú és jóképű Christian Berkel jó választás a sötét titkokat rejtegető Robert szerepére, és a maga groteszkségében nagyon üdítő Judith Magre játéka Michèle anyjaként.  

„Elle”, azaz „ő” nőnemben, franciául – magyarra lefordíthatatlan cím, és dicséretes, hogy a magyar forgalmazó nem próbált helyette valami fülsértő alternatívával előállni. A személyes névmás női alakja jól megfogalmazza azt a személytelenséget, a nő tárggyá tételét és tetszés szerinti behelyettesíthetőségét, amit Michèle története kifejez.