Kiss Krisztina: „Apukám, itt nem maradunk tovább!” Fekete Ibolya: Anyám és más futóbolondok a családból

Hogyan lehet egy anyaggá gyúrni egy családtörténetet és egy század történelmét? Az Anyám és más futóbolondok a családból nem egy szokványos magyar sztori – abban az értelemben semmiképp, hogy Fekete Ibolya rendezőnő néhány fiktív szállal kiegészítve saját családja (legfőképpen az édesanyja) történetét mutatja be. A filmet a személyesség, a kedvesség, a könnyedség és a humor öleli körül.

Nem egy lineáris történetet járunk be, a töredékes szerkezet alapját elsősorban a narrálás keret-jellege határozza meg: „Mama-Berta” (Danuta Szaflarska) és „Lánya-Berta” (Básti Juli, aki egyébként Berta nagymamáját is alakítja) beszélgetéseiből áll össze a film. Az idős néni néha nem tudja felidézni a saját lánya nevét sem, egyszerre van benne bűbáj és idegesítő konokság. Nem mellesleg Danuta Szaflarska majd’ százévesen alakítja a tíz évvel fiatalabb szenilis nőt, kifigurázva az idős emberek mindenféle rigolyáit. Az anyaszerepre a rendezőnő egy nem magyar anyanyelvű színészt választott, és egy ilyen esetben a szinkron igencsak zavaró tényező tud lenni. De az alakítás mégis felülmúlja ezt az idegen érzetet.

Az anya-lánya pillanatoknak az elevensége nyitja meg a kaput a teljes befogadáshoz. A film ugyanis folyton kirángat a kényelmi állapotból, folyton át kell konvertálnunk az agyunk, hiszen egyik idősíkból a másikba ugrálunk – a fiatal Berta (Ónodi Eszter) költözik és költözik. A dinamizmus a film gerince. A vándorlás motívuma és a felgyorsult események szorosan kapcsolódnak össze a meséléssel. Egy idő után természetes lesz mindez, szinte várni lehet azokat a jelentőségteljes pillanatokat, amikor Berta kijelenti az újbóli költözést.

Előttünk meg különböző korszakok személyes vonatkozású bemutatásai peregnek le. A huszadik század fordulójától kezdve a történelmi kontextus megteremtésére szolgáló archív felvételeket láthatunk, melyek mintegy alcímként szolgálnak (első világháború, Trianon, zsidótörvények, második világháború, 1956-os forradalom, kommunizmus stb.). Ezek szervesen illeszkednek az egészbe, és alapvetően humorossá teszik a filmet – a bevágott anyagok összekapcsolódnak a meséléssel (így például az a kép, ahol a második világháborús frontfelvételen Mama-Berta öccse idétlenül vigyorogva fogja puskáját). Az archív képkockák jelzésszerűek, nem szándékoznak többet megmutatni, mint amit akár amúgy is tud az ember az adott korról – mondhatni, sablonszerűen viszonyulnak az igazán súlyos problémákhoz. Azonban rávilágítanak a történelemlecke lényegére: a meggondolatlanságra és értelmetlenségre.

A történelmi szálnál sokkal kidolgozottabb és igényesebb a Berta-szál. A történet Székelyhídról indul, ahol régi fényképszerűen, humorral fűszerezve ismerjük meg a gyökereket. Az események felgyorsítva száguldanak, a némafilmekre emlékeztető expresszivitás jellemzi őket, már-már vicc az egész. Néhol azonban nem sikerül létrehozni a paródiát, ez leginkább néhány színészi játék esetlenségéből adódik. Kár érte.

Ónodi Eszter a maga profizmusával játssza el a szeszélyes, szenvedélyes nőt, aki folyamatosan cselekszik, nemcsak passzív résztvevője a történelemnek. Meghat Berta öregedése és házassága Lajossal (Gáspár Tibor). Berta és Lajos viszonyához egy dolog nagyon nem illeszkedik: majdnem a film végén megjelenik a sírfelirat, miszerint Berta és Lajos között egyetlen év korkülönbség van. Szemmel láthatóan Ónodi és Gáspár között jóval több év távolság van – ezeket a számokat valahogy jobb lett volna nem látni.

A mindent elsöprő házasság a film talán legszebb és legizgalmasabb jeleneteit adja – azokat, amelyek nem feltétlenül a habos-babos szerelemről, sokkal inkább a mély ragaszkodásról és odaadásról szólnak. Ilyen pillanatokra bőven akad példa, említhetném akár a leszerelt férj hazatérését vagy a pár hétköznapjaiba belopott keringőt is. Ezekhez hasonló megható kép az is, amikor az  áruházban Berta a földön talált pénztárcát visszaadja a gazdájának. A két nő néma könnyeiben benne van mindaz, amiről egyébként talán ma sem lehet eleget beszélni: a becsület kérdése. Olyan egyszerű, a mindennapok valódiságát megmutató képek a felsoroltak, amelyekért már megéri megnézni a filmet.

Az Anyám és más futóbolondok a családból remek mellékszerep-osztása nem tudta helyrehozni, hogy a film közepén el ne veszítsen egy rövid időre. A 30-as évek végén játszódó tóparti muri annyira mai hatású, hogy képtelen bemutatni a század egyik legkegyetlenebb viharát megelőző csend gondtalanságát. Hasonló a benyomás a film végéről is, amely kissé sutára sikerült. Teljesen szemben áll az eddigi dinamikus folyamatossággal, amely akár egy nagyon szép kontrasztot is eredményezhetne, mégsem ez történik. Mama-Berta a kórházi ágyon fekszik, mellette lánya, és egy hirtelen fehérfénnyel megtörténik a halál. Eltekintve bizonyos negatív húzóerőktől, a film egy olyan kedves történet, ami végre a nézőben is elindíthat valamit – legyen az egy elmélkedés vagy egy beszélgetés a saját családjáról.