Kozma Ágnes: A vágy és a vágy legyőzése. Éric Rohmer: Szerelem délután

A Szerelem délután (eredeti címén  L’Amour l’après-midi, angol nyelven a Chloe in the Afternoon cím alatt jelent meg) Éric Rohmer 1972-es kiadású filmje, az Erkölcsi példázatok ciklusának záró darabja. A Szerelem délutánban Rohmer a házasság mint legalapvetőbb társadalmi konstrukció kontextusába ágyazza a férfi–női kapcsolat rétegeinek felfejtését, az érzelmi és szexuális motivációk feltárását. A feszültségteremtés legfőbb eszköze az az erkölcsi dilemma, amely során hősét a szerelem és vágy közötti választásra kényszeríti.

Az intimitást elsősorban nem explicit módon, a testek érintkezésében ragadja meg a film; sokkal hangsúlyosabb a gondolatok intimitása, az a gesztus, ahogy a rendező kihangosítja hőse gondolatait. Tulajdonképpen a történet jó részét a főszereplő, Frédéric tolmácsolásában ismerjük meg, ő az elbeszélő személy, így megállapítható, hogy ez egy szubjektív nézőpontú, férfi egóra koncentráló narratíva. A történeti szegmenseket a férfi belső monológja kíséri, választja el egymástól, amely egyfajta belső narrációként működik. Ennek kettős funkciója van: egyrészt a főhős valóságértelmezését, eseményinterpretációit közvetíti, másrészt az ezekkel kapcsolatos érzelmi viszonyulását ábrázolja. A szubjektív nézőpont miatt a befogadó is közel kerül ehhez a világhoz és hőséhez, ez azonban nem jelenti azt, hogy azonosulnia kellene vele. A film gondolkodásra, választásra készteti nézőjét, de meghagyja számára az állásfoglalás és viszonyulás szabadságát.

Rohmer Bazin1 tisztelőjeként a valóság leképezésére koncentrált, és nagyvárosi környezetbe helyezte történetét: az események visszatérő helyszínei a forgalmas utcák, kávézók. A belső monológok során feltáruló lelkivilág összetettségét nagyszerűen ellenpontozza ez a realisztikus környezet valamint a történet egyszerűsége. Eszerint Frédéric sikeres ügyvédként és apaként boldog házasságban él egy angoltanárnővel,Hélène-nel, és már második gyermeküket várják. Minden oka meglenne a boldogságra, Frédéricet mégis egyre inkább nyugtalanítja múló fiatalságának gondolata, és rendszeresen ábrándozik más nőkről. Egy nap megjelenik az irodájában Chloé, régi középiskolai barátjának akkori barátnője, aki sikeres modellkarrier után egy művész szeretőjeként élt Amerikában, majd onnan tért vissza Párizsba. Frédéric eleinte távolságtartóan viselkedik, de mivel a nő érdeklődése végső soron hízelgő számára, ugyanakkor biztosnak érzi házasságát, és tényként kezeli, hogy sosem csalná meg feleségét, elkezd találkozgatni délutánonként Chloéval. A beszélgetések során barátság szövődik köztük, és Frédéric egyszer csak azt veszi észre, hogy Chloé az egyetlen, akivel teljesen őszinte tud lenni, egyedül vele oszthatja meg legbelső, legrejtettebb gondolatait. Bár kapcsolatuk nem lépi át a barátság kereteit, mindvégig tapintható köztük a szexuális feszültség. Kapcsolatuk mélyülése és sűrűsödő flörtjeik, Frédéric távolodása a feleségétől, látszólag minden történés a megcsaláshoz vezető utat kövezi ki. A film csúcspontján a főhős mégis ellenáll a kísértésnek, és mindez végül a feleségével való kapcsolat megerősödéséhez vezet.

A filmstruktúra első egysége a közel félórás Prológus, amely nagyrészt a főhős belső monológjának kihangosítása. Az intellektuális kanyarokkal dúsított, mégis esszéisztikusan szabadon áramló gondolatfolyamban Frédéric a nagyvárosi élet előnyeiről, szeretetéről elmélkedik2, majd egy sajátos szerelemfilozófia koordinátáit határozza meg. Eszerint a többi nő szépsége felesége szépségét tükrözi vissza, annak kiterjesztése, Hélène-ben pedig benne van minden nő szépsége, őt ölelve a női nemet öleli magához. Emellett hisz a házasságban, a monogámiát a társadalmi berendezkedés szerinti alapvető normának tekinti, a szeretői kapcsolatok szerinte a nők kihasználásáról szólnak. Ez Chloé szerelemfelfogásának szöges ellentéte, aki az Első részként meghatározott szerkezeti egységben szenvedélyes vitájuk során fejti ki bohém, zűrös életvitelével, indulatvezérelt habitusával összecsengő ideáit. Chloé feminista–liberalista logika szerint a poligámia mellett érvel, és ezt a férfi–női egyenjogúság esetén nem tekinti a nők tárgyként való kezelésének. Frédéric nőkről való ábrándozásait ugyanakkor az a keserű felismerés kíséri, hogy már képtelen lenne megélni egy kapcsolathoz vezető ismerkedés fázisait. Annak ellenére, hogy sosem lépne félre, valahol mégis úgy érzi, hogy a házasság bezárja, és hiányolja a találkozások előtti várakozás gyomrot összeugrasztó izgalmát.

A Prológus készíti elő az Első részt, amely a Chloéval való találkozással kezdődik. Kettejük lassan kibontakozó kapcsolatában Frédéric megtalálja mindazt, amit hiányol házasságából: az őszinte beszélgetéseket, érzelmi kitárulkozást, szerepjátszás nélküli önazonosságot. A Második részben Frédéric és Chloé kapcsolata fordulóponthoz ér, a nő ugyanis elhatározza, hogy elcsábítja.

Az eltérő szerelemfelfogások ütköztetésén túl a kontroll témakörét boncolgatva a film újabb lehetséges olvasata körvonalazódik. Frédéric görcsös ragaszkodása az irányításhoz a történet során egyre nyilvánvalóbbá válik. Erotikus fantáziái olyan pótcselekvések, amelyek kényelmesen betöltik érzelmi–érzéki életének hézagait, és amelyeket kedvére racionalizálhat, így elkerülve a bűntudat érzését, ugyanakkor – mivel valós téthelyzet nélküliek – ezek nem állítják igazi próbatétel elé hűségét. A Prológusban a film egyik legmeghatározóbb jelenete Frédéric gyerekes naivitással átitatott fantáziája, amelyben egy olyan mágikus erejű amulettet visel, amely megtöri mások akaratát, ezért a nők nem tudnak ellenállni neki. A fantázia akkor törik meg, amikor a szerelméhez siető nő elhatározásából kibillenthetetlennek tűnik. Ez Chloé feltűnésének újabb indikátora, akivel kapcsolatban a férfinak meggyőződése, hogy kontroll alatt tartható, és viszonyukban az általa felállított szabályokhoz fog igazodni. Valójában azonban a nővel való kapcsolatában Frédéric végig a kontrollvesztés határán táncol.

Ironikus módon azonban éppen Chloéra és a vele kapcsolatos valós próbatételre van szükség ahhoz, hogy Frédéric házassága helyreálljon, feleségéhez fűződő érzelmei megerősödjenek. Ezt támasztja alá az is, hogy a korábban a találkák időzónáját jelentő, ezáltal a hűtlenség veszélyének, szerelmi kalandnak a konnotációját magában rejtő délután a film intenzív zárójelenetében a házastársak ölelkezésében oldódik a kimondástól óvott gondolatok, körülszigetelt érzések átadásának intim momentumává.


1 André Bazin a francia új hullám legnagyobb hatású teoretikusa, aCahiers du Cinéma filmes szaklap főszerkesztője. A francia új hullám az 50-es és 60-as évek irányzata, az egyik legmeghatározóbb filmtörténeti mozgalom, amely radikálisan átalakította a filmnyelvet és a hagyományos elbeszélés-stratégiákat. A filmet visszakapcsolta fotografikus gyökereihez, az esztétikumnál fontosabb volt a nyers valóság, a közvetlen élmény, a kép igazsága.

1 „Szeretem a tömeget, épp ahogy a tengert. Nem belefulladni, beleolvadni akarok, hanem úszni a felszínén, akár egy magányos kalózhajó. Látszólag engedve a sodrásának, valójában a saját ritmusomat követve (…) A tömeg, mint a tenger, feltölt, és segíti az ábrándozásaimat.”