Kozma Ágnes: Ahol csak veszíteni lehet. Cristian Mungiu: Érettségi

A Cannes-ban a legjobb rendező díjával kitüntetett Érettségi (eredeti címén Bacalaureat) illeszkedik a román új hullám filmes kánonjába, s mint ilyen, valósághű, kíméletlen, társadalomkritikát sejtető ábrázolást, minőségi filmélményt ígér. Részben viszont hátrányosan érinti ez a megfelelés, mert képtelen túllépni a bejáratott sikerrecept korlátain: a romániai valóság nyersen, feldolgozatlanul tárul elénk.

A filmben egy olyan társadalom képe körvonalazódik, amelyben a korrupció átszövi a viszonyokat; a hivatallal való visszaélés mindennapi gyakorlata olyannyira elfogadott, hogy az embertelen rendszer legemberibb gesztusának tűnik. Ez a társadalmi berendezkedés valamiféle körkörös mozgású, öngeneratív reflexe, amivel olyan körülményeket teremt, amelyek között az egyén kénytelen feladni erkölcsi elveit, hogy boldogulhasson, ugyanakkor éppen a hasonló lépések lehetetlenítik el, hogy egy következetes, átlátható és igazságos társadalmi működés megvalósuljon. Önigazolásként pedig kitűnően funkcionál a hivatkozási alap, miszerint „de hát ilyen országban élünk”.

A történet szerint egy vidéki város orvosa, Romeo (Adrian Titieni) az érettségit megelőző nap reggelén autóval viszi iskolába lányát, Elizát (Maria Victoria Drăguş). Amíg az apa a szeretőjével pásztoróráját tölti, az iskola közelében levő építkezés takarásában Elizát kifosztják és megpróbálják megerőszakolni. Aránylag szerencsésen, egy csuklóficammal megússza, a traumatikus élmény okozta lelki megpróbáltatások viszont nem várt akadályt gördítenek az érettségin való sikeres szereplés útjába. A kockázat nem tűnik vállalhatónak, hiszen a lánynak kilences átlagmédiára van szüksége ahhoz, hogy az angliai egyetemre – ahova előzetesen felvételt nyert – bejusson, ezért a legaktívabb szereplő, az apa kezébe veszi az ügy intézését.

A film zseniálisan közvetíti az egyén mikroperspektívájából azokat a megfigyeléseket, amelyek a torz társadalmi működés gerincét alkotó viszonyokból képződnek. A főszereplő orvos apa személye fogja össze a szerteágazó cselekmény szálait, ő a továbbgyűrűző esemény-szekvenciák kiváltója és mozgatója, amelyek egy társadalmi viszonyrendszer kusza összefüggéseit rajzolják ki. Ezekre leginkább a személyes és hivatalos kapcsolati szféra átjárhatósága, összemosódása jellemző. A kapcsolatrendszer tulajdonképpen régi ismeretségeken és kölcsönös függési viszonyokon alapuló karitatív láncként működik, amelynek tagjai közösen, kéz kezet mos alapon hemperednek meg a korrupció mocskában.

A történetmeséléssel szemben kevésbé hangsúlyos a képiség, amely a – román filmek világából már ismerős – kelet-európaiság jellegzetes helyszíneit és díszletelemeit vonultatja fel: a szürke lakónegyedeket, az építkezést, a konténereket, a hivatalnokokat, a kóbor kutyákat. Ismerősek a szereplők is, akik a főhős árnyalataiban sokszínű, kidolgozott és komplex karaktere mellett halványra rajzolt típusfigurák. Ilyen a depressziós, megalkuvó sorsra kényszerült anya, a kérlelhetetlen hangú, nyers modorú rendőrkapitány, a szülői akarat ellen lázadó, önfejű gyerek, az aggódó szerető, a külföldi költözést ellenző nagymama stb.

A realisztikus ábrázolásmód mellett a Mungiu-filmek specifikumaként a film fontos morális kérdéseket vet fel. Ez szorosan összefügg azzal a szélsőséges élethelyzettel, amelybe főhősét sodorja, s amelyben látszólag nincs jó megoldás. Lánya drámája után az apa cselekedni kényszerül. Vajon elvárhatja Elizától, hogy – mintha mi sem történt volna – álljon helyt az érettségin, vállalva ezzel, hogy rossz eredmény esetén elúszik az angliai ösztöndíj? Vagy vállalva a meghasonlást és szülőként való elhiteltelenedését, próbáljon minden szálat megmozgatni lánya boldogulása érdekében? Végül a gyermeke jövőjéért küzdő apa szerepe felülírja azt az erkölcsi alapvetésekre, értékrendszerre támaszkodó emberi minőséget, amit mindig képviselt.

Ez a személyes meghasonlástörténet tágabb kontextusban a rendszerváltás generációjának válságtörténete is, amely kudarcának kollektív terhével szembesülve kétségbeesetten próbálja egyengetni gyerekei útját egy külföldi, könnyebbnek ígérkező élet irányába, és amelynek képviselői még mindig a múltban keresik az önigazolást. Akik egy olyan társadalomban kénytelenek élni és eligazodni, amelyben a cél szentesíti az eszközt, az egyéni döntések a túlélésnek és a boldogulásnak rendelődnek alá, csúszópénz nélkül nincs bizalom, és közbeavatkozás nélkül sétálnak el egy megtámadott lány mellett az utcán.