Lass Péter: Patkány a tányéron. Robert Aldrich: Mi történt Baby Jane-nel?

Baby Jane neve valaha fogalom volt, mára azonban senki sem ismeri. Hatévesen – ha színpadra lépett – tapsvihar fogadta, de azóta felnőtt, és már a kutyát sem érdekli. Kerekesszékes nővérével él együtt, akinek állapotát – úgy hírlik – nem baleset, hanem maga Baby Jane okozta.

1917-et írunk. A hat esztendős Baby Jane Hudson ünnepelt gyereksztár, akiért mindenki odavan, kivéve saját nővérét. A másodhegedűs, szürkeegér Blanche-t édesanyjuk nyugtatgatja, mondván, egyszer eljön az ő ideje is. Akkor ez még kevés vigasz, de a légből kapott anyai jóslat később beigazolódik: felnőttként Blanche igazi filmcsillaggá válik, húgát, Baby Jane-t pedig szép lassan elfelejtik. Azaz hogy elfelejtenék, ha Blanche – jó testvér módjára – nem ragaszkodna ahhoz, hogy filmjeiben – jóllehet csak mellékszereplőként – húga is játsszon. A lapok ezennel leosztva, évek telnek el így, míg nem egy este különös baleset történik, ami miatt Blanche hátralévő életére deréktól lefelé lebénul, és kerekesszékbe kényszerül. Sorsa onnantól kezdve Baby Jane kezében, aki szemlátomást mindent megtesz, hogy megkeserítse nővére életét. Miközben egyre csak gyermekkori álmait hajszolja…

Robert Aldrich 1962-ben készített lélektani thrillerje letaglózó erejű látlelet az irigység lelket és emberi kapcsolatokat megmérgező hatásáról. A Mi történt Baby Jane?-nel Henry Farrell azonos című regényéből készült, nem kevesebb mint öt Oscar-díjra jelölték, bemutatása után pedig költségvetésének közel tízszeresét visszahozta a mozipénztáraknál. Persze ezek csak számok, és azóta a film egykori óriási népszerűsége – akár a címszereplőé – szinte az ismeretlenségig halványult, holott Aldrich remekműve mai szemmel nézve is bőven megállja a helyét. Borzongató még belegondolni is, hogy ha most, a 21. században ilyen erőteljes hatást képes kiváltani, milyen érzéseket kelthetett a 60-as években?

A már említett irigység a legelső jelenettől kezdve meghatározza a film szereplőinek érzelemvilágát. Aldrich műve nem vesztegeti idejét egy afféle „egészséges rivalizálás” látszatának bemutatásával, hanem rögtön a féltékenységgel indít. Az érzés kezdetben csak Blanche szúrós tekintetében fedezhető fel, ahogy cuki kishúgát figyeli egy teltházas előadás közben. Később jókorát ugrunk az időben, és kiderül, az évek múlásával hová jutott a két testvér. Ekkor nyer értelmet a film címe: Baby Jane túl van pályafutása zenitjén, de vajon hogy süllyedhetett ilyen mélyre? Mi okozta a csillaghullást? A néző kíváncsi: mi történt Baby Jane-nel? Másképp fogalmazva: mivé lett az egykori kislány, mi lett belőle felnőttkorára? A választ egy zárt térben találjuk. Jóval Stephen King Tortúra című zseniális regénye előtt Aldrich filmje egy nő elmagányosodásának és megőrülésének folyamatát boncolgatja, ami őrületet talán a bűntudatból fakadó öngyűlölet táplálja. A pszichológiai okoskodást árnyalja és tovább tágítja a tolószékes Blanche személye és viselkedése, aki a zárt tér, az atyai ház emeletén lakik, és húgán kívül egyedül a takarítónővel tartja a kapcsolatot. A szomorú sorsú Blanche látszólag semmi más, csak áldozat, egy kiszolgáltatott játékszer, Baby Jane foglya. „Mikor szerepeltem, tőlem függtél, még a kosztodat is tőlem kaptad. Most megint tőlem függsz. Látod, ott vagyunk, ahonnan elindultunk” – vágja Baby Jane a nővére fejéhez, verbális terrorját pedig lassanként fizikális bántalmazás, kínzás is követi.

Ne felejtsük el, egy olyan korszakban járunk – a 60-as években –, amikor a filmekben még nem a sokkhatásokban merült ki egy-egy alkotás félelemfaktora, hanem elsősorban az atmoszféra, valamint a szereplők kapcsolatának milyensége határozta meg a művek horrorisztikus jegyeit. Az egyik legemlékezetesebb jelenetben sem az olcsó ijesztgetésen van a hangsúly: mert bár igaz, hogy egy kimúlt patkány tányéron való felszolgálása, illetve e kép hirtelen bevillanása okozhat zsigeri undort, mégsem ez a lényeg, hanem az ezt követő jelenet. Blanche felkiált és sírva fakad, miközben Baby Jane sátáni kacajra ragadtatja magát. Döbbenetes erejű szcéna, amiben benne van minden betegesség, ami Baby Jane-t és az ő világát jellemzi. Apropó, Baby Jane világa! A film szövetébe belesimulva, annak egységét soha meg nem bontva bukkan fel a múlt, Baby Jane kislánykori önmaga, a régi rivaldafény. Nem flashback segítségével, hanem metonimikusan, hátborzongató tökéletességgel. Mindez Bette Davis kolosszális alakításában, aki nem véletlenül kapta meg ezért a szerepért pályafutása sokadik Oscar-jelölését. Az ő és a Blanche-t játszó Joan Crawford hibátlan összjátéka teszik Aldrich filmjét még felejthetetlenebbé. És persze a finálé, amiről a filmrajongó nézőnek rögtön eszébe juthat Billy Wilder klasszikus alkotása, az Alkony sugárút. A végkifejlet bravúros ambiguitását látva persze nemcsak Wilder remekművét idézhetjük fel magunkban, de egyszersmind felvetődik egy másik kérdés is a címben foglalt mellett. Hiszen többé már nemcsak az a különös, hogy mi történt Baby Jane-nel, hanem elsősorban az, hogy mégis mi a fene történhetett Blanche Hudsonnal?