Nagy Dóra: A hét mesterlövész

Szerintem mindenkinek megvan az a film, ami a nagybetűs kedvence. Sok filmet imádhatunk, de egy hozzáköthető emlék, vagy érzés miatt, ha visszagondolunk, meg tudjuk nevezni „A film”-et. Nekem ilyen A hét mesterlövész (1960). Édesapámmal már milliószor megnéztük, ez a mi közös kedvencünk, valamint az én „A film”-em. Éppen ezért nagy elvárásokkal ültem le megnézni Antoine Fuqua verzióját. Nem mondhatnám, hogy ellenséges voltam a felújítást illetően, inkább nem értettem, hogy egy remekművet, ami minden ízében tökéletes, miért kellene újból megcsinálni? Erre a kérdésre továbbra is keresem a választ.

A történetet elnagyolt vonalakban megtartották a készítők. Sima kisvárosra cserélték a földművelőket, ezt megfejelték egy kapzsi maffiózószerű, sápítozó főgonosszal és pár fegyveressel. A filozofikusabb részeket kivették belőle, több fegyverpárbajt tettek bele és színesebb szereplőgárdát válogattak össze, majd mindezt megfejelték pár lóval, cowboy-kalappal és szép tájképekkel, hogy aztán elmondhassák: tessék, ez 2016 hét mesterlövésze. Nekem nem, az már biztos, de ne szaladjunk ennyire előre.

Az eredeti verzióban olyan nagyágyúk szerepeltek, mint Yul Brynner, Steve McQueen, Charles Bronson, James Coburn, Robert Vaughn és minden idők egyik legszórakoztatóbb bandavezére, Eli Wallach. Mellettük pedig ott voltak a kevéssé ismert, de ettől mégis a szerepükhöz nagyon is felnövő Brad Dexter és Horst Buchholz. Ez a nyolc személy egyenrangúként működött a vásznon. A hét mesterlövész, tényleg hét mesteri színész volt, akik egymást segítve és kiegészítve játszottak. A nagy ellenfelük, Calvera pedig olyan hihetetlenül érdekes és jópofa főgonosz volt, hogy élvezet volt nézni a küzdelmüket. Ráadásul benne volt az a plusz is, hogy valójában a hét „jó” karakter nem sokban különbözik a banditáktól. Nem vártam, hogy erre a szintre fel tudnak kapaszkodni a mostaniak, de ilyen színvonalbeli hanyatlásra nem voltam felkészülve.

Denzel Washington kapott maga mellé egy Chris Prattet, egy Ethan Hawke-ot és egy Vincent D’Onofriót, valamint megkapta főellenségnek Peter Sarsgaardot. Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire nincsen egy szinten a két szereplőgárda. Washington hozza a kötelezőt, de esélye sincs, hogy olyan elegáns és könnyed legyen, mint Brynner. Chris Pratt nyomokban sem tudja előhozni magából McQueen hanyag eleganciáját, csibészségét és intelligens humorát. Ethan Hawke gyakorlatilag azt a feladatot kapta, hogy egymaga legyen Bronson, Coburn, valamint Vaughn, és legyen akármilyen kiváló színész, ebbe bizony nagyon beletört a bicskája. Mind közül Peter Sarsgaard a legrosszabb. Semmi sincsen, ami miatt élvezhető és szórakoztató lenne a karaktere, de még csak nem is igazán kegyetlen, vagy gonosz, csak öncélúan gyilkolászik. Abba már bele se megyek, hogy D’Onofrio mennyire nevetséges volt, főleg az utolsó, drámainak szánt jeleneteiben. A többiek pedig szót se nagyon érdemelnek.

Miután elbuktak a színészek, borítékolható volt, hogy a film is bukta lesz. Ugyanis, mint már említettem, annak a nyolc embernek a játéka adta a film szívét, a vérkeringés pedig a története volt. Abban a filmben ugyanis nagyon sokrétű mondanivaló volt, erős igazságtartalommal nem csak az, hogy menjünk lövöldözni egyet és saját, önző bosszúvágyunktól vezérelve nyírjuk ki a főgonoszt. Lehet, véletlenül Fuqua átugrott néhány jelenetet és rögtön a Volt egyszer egy vadnyugat jött a watchlistjén, ezért kissé összemosta a kettőt, de úgy, hogy a mögöttes tartalmat kihagyta. Valaki azért szólhatott volna neki, hogy hé, ez nem az a film, ember! Értem, hogy modernizálni akart és ezzel nincs is gond, az sem baj, hogy változtatott az összetételen és adott egy erősebb női karaktert, csak teljesen lebutította az egészet. A western műfaja azért sokkal több annál, mint hogy pisztolyos férfiak lovagolnak a naplementében, miközben lelőnek pár rosszarcút. Különösen igaz ez A hét mesterlövész esetében, ami még a korabeli alkotások közül is kiemelkedett erős mondanivalójával, ellentétpárjaival és színészgárdájával.

Azzal sincsen baj, hogy nagy vonalakban remake-eltek egy klasszikust (bár pont ezt a klasszikust nem kellett volna). Ez a film ugyanis még akkor sem tudna jól működni, ha sima Mesterlövész lett volna a címe. Az már tényleg csak rontott a helyzeten, hogy A hét mesterlövész címet kapta. Nem volt mondanivalója, nem volt célja, nem voltak igazi hősei és nem volt érdekes főgonosza sem. Hiányoztak az izgalmas és a minduntalan idézett párbeszédek, az ügyesen megkomponált pisztolycsaták és a kellően kidolgozott karakterbemutatások. Ezért nem is érintett meg, amikor egy-egy fő karaktert elveszítettem. Ha már ilyen nagy elődhöz nyúltak, nem ártott volna jobban tanulmányozni a műfajt és azon belül az 1960-as A hét mesterlövészt sem. Remélem, a készítők ma már magukban ugyanazt mondják, mint Vin, amikor elmesél egy történetet Calvera-nak a meztelenül kaktuszba ugrott férfiről, vagyis: akkor még jó ötletnek tűnt. Ez az ötlet nem tudom, hogy jó volt-e, de az biztos, hogy olyan fájdalmas volt nézni, mintha a kaktusz közepébe ugrottunk volna.