Nagy Dóra: Alkony sugárút

A napsugarak vakító fénye hatol át a medence vízén, majd beúszik a képbe egy fiatalember élettelen teste. Joe Gillisnek hívják és tőle fogjuk meghallgatni halálának történetét.

Joe hatalmas álmokkal érkezett Hollywoodba, ám hamar aprópénzre kellett váltani a talán sosem volt tehetséget. Forgatókönyvíróként akarta megcsinálni a szerencséjét, de jelenleg csak egy kis lakásban nyomorog és bujkál azok elől, akiknek tartozik. A végrehajtók elől menekül, amikor autója defektet kap és kénytelen egy romos, elhagyatottnak látszó villa garázsába eldugnia a járművét. Éppen távozna, amikor egy nő hangját hallja meg, majd kisvártatva egy férfi jelenik meg és tuszkolja be a házba. Ebben a jobb korokat is megélt, hatalmas, kastélyszerű kúriában él Norma Desmond, a némafilmek egykoron ünnepelt sztárja. A hangosfilmek eljövetelével Normát elfelejtették, de éppen azon van, hogy visszakapaszkodjon az imádott reflektorfénybe, így kapóra jön neki Joe. Salome című filmjéhez keres forgatókönyvírót és egyből felajánlja a lehetőséget a férfinek. Joe kapva kap az alkalmon, beköltözik a vendégházba, ám hamarosan azt veszi észre, hogy a nőnek sokkal többet jelent ez az egész, mint holmi munkakapcsolat. Otthagyni azonban nem akarja és nem is nagyon tudja. Ám a dolgok hamarosan egészen más fordulatot vesznek, amik hamarosan örvényként sodorják el a férfit.

Véleményem szerint az Alkony sugárút minden idők egyik legjobb filmje. Ez a fekete-fehér film noir igazán erőteljes és kegyetlen. Billy Wilder hihetetlen érzékkel és maró gúnnyal mutatja be nekünk Hollywood sötétebbik oldalát. Két véglet szemszögéből ismerhetjük meg az Álomgyárat. Itt van Joe, aki még hisz benne, hogy valaha felkapott forgatókönyvíró válthat belőle, és itt van Norma, akit az a rögeszme kerített hatalmába, hogy még semmi sincsen veszve és újra ünnepelt filmcsillagként tündökölhet a mozi egén. Joe karaktere egyértelműen az új nemzedék prototípusa. Törtető, kegyetlen és gátlástalan. Annyira önhitt, hogy képes feláldozni bárkit és bármit a sikerért, beleértve saját emberségét is. Az Alkony sugárút tipikusan az a film, ahol nem tudunk együttérezni az áldozattal, mert jelen esetben nem is Joe az igazi áldozat. Az tény, hogy előbb-utóbb eljön az a pillanat, amikor egy színész visszavonul, de jelen esetben Norma nem volt arra készen, ami rá várt és nem ő volt az egyetlen. A hangosfilmek olyan korszak eljövetelét hozták, amikkel a némafilmek sztárjai nem tudták felvenni a versenyt. A nagy gesztusok és túlzott mimika ideje lejárt. Ezzel pedig sokan nem tudtak mit kezdeni, elég ha az Ének az esőben című klasszikusra gondolunk példaként.

Az a furcsa, hogy Norma akármilyen önző és labilis, mégis inkább őt sajnáljuk és vele érzünk együtt. A film vége is erősíti a végig benne zakatoló kettősséget. Nem tudjuk sajnálni Joe-t, és nem tudjuk gyűlölni Normát. Az utolsó képsorok pedig a filmtörténelem legerőteljesebb képkockái, amiket szánalommal vegyes elborzadással, lélegzet-visszafojtva nézünk végig. Ám ez a film nem lenne ennyire erőteljes, cinikus és sötét, Max a komornyik nélkül. Nem szeretnék további magyarázatokba bocsátkozni az ő személyét illetően, de annyit azért mondok, hogy nagyon érdemes rá odafigyelni.

A szereposztás pontosan olyan parádés, mint a rendezés, a történet és a zene. Normát Gloria Swanson alakítja, aki az 1920-as évek egyik legünnepeltebb sztárja volt. Sok mindenben hasonlított Normára, egy lényeges vonást leszámítva. Swanson képes volt elfogadni a tényt, hogy az ő csillaga leáldozott és hátat tudott fordítani a vászonnak. Wilder megkeresését sem fogadta kellő lelkesedéssel, sőt sokáig vonakodott elfogadni a szerepet, de nagy szerencsénkre végül beadta a derekát. Annyira pontos, átütő és tökéletes alakítást nyújtott, ami képes beleégni az ember fejébe. Nem túlzás azt állítani, hogy a világ számára a neve egybeforrt Norma Desmondéval. William Holden, aki ebben az időszakban kis túlzással hasonló cipőben járt, mint Joe, méltó partnere Swansonnak. Igazán mesterien egyensúlyozik az önző, gerinctelen, rideg férfi és a szeretnivaló csibész között. No és persze ne feledkezzünk meg Erich von Stroheimről sem, aki elismert filmrendezőként volt ismert az 1920-as években és aki nélkül ez a történet nem lenne ugyanaz. Mellettük pedig a némafilmes világ igazi nagyágyúi cameoznak, Buster Keatonnal az élen.

Az Alkony sugárút 1950-ben kezdte meg hódító hadjáratát, tehát lassan 70 éve, és mégsem vesztett ez idő alatt semmit az erejéből. Olyan önreflexióval és társadalomkritikával él, olyan erőteljes színészi alakítások vannak benne és olyan mesterien építkezik, ami időtállóvá teszi. Ez azért elég nagy szó, hiszen mégis csak egy olyan filmről beszélünk, ami maga spoilerezi el a saját végét. Ebből is látszik, hogy sokszor nem a cél az igazi lényeg, hanem az út, ameddig eljutunk oda. Tehát jó szívvel tudom azt mondani, hogy öveket becsatolni, és irány az Alkony sugárút, mert ez egy olyan utazás lesz, amit soha nem lehet elfelejteni.