Nyéki Gábor: A felszín alatt. Paul Verhoeven: Elle

Paul Verhoeven filmje ráérős tempóban, fokozatosan mászik a bőrünk alá. Az Elle azonban meghálálja a türelmet: nem fél a karakterek mélyére ásni, hiszen tudja jól, hogy mindenkinek vannak sötét titkai.

A főcím után elsötétül a kép, a néző pedig dulakodás hangjait hallja. Üvegek és tányérok törnek, majd állatias hörgés következik és csak ezután láthatjuk, mi is történik: a maszkos férfi felhúzza a nadrágját, megtörli magát és kibotorkál a lakásból. A nő feltápászkodik, aztán felsöpri az összetört edényeket. Nem hívja fel sem a rendőrséget, sem a családtagjait. Az Elle az ő filmje: egy ideig arról szól, hogy a megerőszakolt asszony miként próbálja feldolgozni azt, amit vele tettek. Aztán arról, hogy hogyan próbálja megvédeni magát, amikor az erőszaktevő perverz üzenetekkel jelentkezik újból. Végül arról, hogyan próbál leszámolni az évtizedek óta kísértő egyéb megrázkódtatásokkal.

Paul Verhoeven alkotásainak zöme tabudöngető és szatirikus hangvételéről emlékezetes, és a rendező most sem hazudtolta meg magát. Választott témája újból kényes, ám munkája ezúttal is sikerrel kerüli el az olcsó provokáció és a didaktikusság vádjait egyaránt. Az Elle (magyar fordításban: „ő”) egy percig sem próbál úgy tenni, mintha tudná, miként lehet megmagyarázni a megmagyarázhatatlant: Verhoevennél az erőszaktevés „megtörténik”, és úgy áll a film két órájának középpontjában, hogy közvetlen módon alig esik szó róla. Michéle megpróbálja folytatni korábbi életét: egy sikeres videojáték-fejlesztő cég vezetőjeként irányítja beosztottjait, esténként hol partikat ad, hol szeretőjével találkozik. Szenvtelensége és hűvösségének okai fokozatosan tárulnak fel, egyéb traumatikus életesemények felszínre kerülésével. Verhoeven kibővíti vizsgálódási területeit, és nagyon jól teszi.

Ugyan a film mindvégig a főszereplő nézőpontjából követi az eseményeket, egy pillanatig sem fullad unalomba. Fokozatosan bomlik ki, újabb és újabb meghökkentő jeleneteket tartogatva. Verhoeven profin irányítja a szálakat: kezdetben a nő és a férfi közötti macska-egér harc viszi előre a történetet, miközben folyamatosan ismerjük meg Michéle karakterét a családtagjaihoz, barátaihoz és kollégáihoz fűződő viszonyán keresztül. A nő kétségtelenül összetett jellem, a film provokatív stílusát pedig csak fokozza, hogy amint azt az elejtett félmondatok rövidesen egyértelművé teszik, a megerőszakolás sokkoló eseménye számos egyéb múlt-és jelenbéli megrázkódtatás sorába illeszkedik. Így lesz a moziból egy szatíra és thriller-elemekkel felszerelt, ízig-vérig alapos karaktertanulmány, amely viszont nem korlátozódik csupán a főszereplőre: Michéle személyisége mellett számos más karakter életébe is bepillantást nyerhetünk.

Így aztán egyértelművé válik, hogy a mellékszereplők életében is akadnak elfojtott, szőnyeg alá sepert, de minduntalan vissza-visszatérő sorsproblémák. A főszereplőnő fia például agresszív és felelőtlen férfi, akinek kibírhatatlanul hisztérikus barátnője éppen gyereket vár; Michéle édesanyja nevetséges módon, botoxinjekciókkal és ifjú szeretőkkel próbálja fenntartani fiatalságának látszatát. De megemlíthetjük még az egyetemi tanítványokkal kavaró exférjet is, aki írói hírnevét használja fel ismerkedéskor. Kissé rosszmájúan azt is megjegyezhetnénk, hogy az Elle-ben bizony annyi traumatikus életeseményt találni, hogy az egy északi drámának is a becsületére válna. A párhuzam viszont azért sem indokolatlan, mert ugyan szánakozunk a karaktereken, de emellett alig tudjuk visszatartani a nevetésünket egy-egy abszurdabb, eltúlzott jelenetnél, miközben egyre brutálisabb pillanatok is érkeznek, és a film megállíthatatlanul halad az egyszerre sokkoló és felszabadító végkifejlet felé. Valamennyi szereplő nagyszerűen játszik, de a Michéle-t alakító Isabelle Huppert teszi igazán emlékezetessé az Elle-t. A színésznő a legapróbb rezdüléseivel is képes érzékeltetni, hogy mi rejlik karakterét meghatározó szenvtelenség álarca mögött. Játéka érzékenyen vezet rá arra, mennyi minden járulhat hozzá a traumákkal terhelt élethez, kezdve a szűkebb családi körrel vagy a szenzációhajhász médiával.

Bár a tempó helyenként lassú, és a rendezés is visszafogott, mégsem lankad egy pillanatra sem a nézői figyelem. Nem kérdés, hogy Verhoeven a nyolcvanhoz közel is a mérvadó és egyedi látásmódú rendezők között foglal helyet, legújabb történetének témája pedig ugyan vitathatatlanul kényes és nehezen elbeszélhető, de a mester nem vallott kudarcot: hőse elgondolkodtató módon kísérel meg leszámolni az átélt borzalmakkal.