Nyéki Gábor: „A játéknak vége és most meghalsz”. Don Coscarelli: Agyrém

Csuklyás törpök, gyilkoló ezüstgolyó és a háttérben a titokzatos Magas Férfi: a Phantasm című filmről van szó, amely 1979-es megjelenése óta semmit sem veszített frissességéből. Azok közé a kultikus horrorok közé tartozik, amelyek az olcsó ijesztgetések helyett remek stílusukkal váltak emlékezetessé.

Idestova lassan negyven éve, hogy a mozirajongók először találkozhattak az árva Pearson-fivérekkel: Jodyval (Bill Thornbury), a zenei karrierről álmodozó huszonéves sráccal és az ő hasonlóan vagány öccsével, a minden lében kanál kamasz Mike-kal (Michael Baldwin). Az árvaságra jutott fiúk élete akkor vesz igazán gyökeres fordulatot, amikor Mike egy nap rejtélyes öltönyös férfit pillant meg a temetőben, aki éppen egy koporsót tulajdonít el. Hamar nyomozásba fog és nem kerül sok időbe, hogy rájöjjön: a fickó nem éppen az a fajta átlagos temetkezési vállalkozó, mint akinek szeretné magát mutatni. Nem kérdés, hogy a srácoknak innentől életveszélyes kalandokat tartogat a sors, melyek során ellenfeleiken túl saját múltjukkal is szembe kell nézniük.

A fentiek alapján a Phantasm minden bizonnyal elcsépeltnek vagy akár butácskának is tűnhet, amelyben ráadásul a megszokottnál lazábban, már-már esetlegesen kapcsolódó események követik egymást. Fura figurák tűnnek fel a színen, akikről a film se akar elárulni túl sok mindent. Zavarunkat fokozza, hogy minderről viszont a főhőseink szűkszavúan és sokszor meglepő természetességgel vesznek tudomást. Szürreális és álomszerű hangulatiság leng be mindent; valószínűleg kell egy kis idő, hogy a néző ráhangolódjon erre. Ám amint sikerül azonosulni az atmoszférával és felvesszük a ritmust (a kiváló rendezés mellett annyira nem nehéz!), különleges élményben lesz részünk. Noha mára kissé feledésbe merült, de a Phantasm bizony egy kivételes fantáziával összehozott mozi, igazi elborult alkotás – egyúttal egy olyan franchise első állomása is, amelyben remekül megférnek a paráztatós jelenetek mellett a vígjátéki és sci-fi elemek is.

A film műfaját tekintve azonban mégiscsak horror és Don Coscarelli ezen munkája a zsáner jelentősebb képviselőihez hasonlóan lemond arról, hogy a nézőt pusztán egy-egy ijesztő jelenettel szögezze a székbe. Sokkal fontosabbnak tartja ehelyett, hogy képzelőerejével olyasmit hozzon létre, amely túlmutat a borzongatáson, és helyenként igazán mély, emberi témákat is képes legyen feszegetni. Utóbbi erénye inkább a film végéhez érve veteti észre magát. A Phantasm másfél órája addig alig hagy pihenőt: hőseink nyomozás címszó alatt a Star Wars jawáira emlékeztető csuklyás törpök elől menekülnek, legtöbbször egy labirintusszerű mauzóleum folyosóin, és minduntalan egy még különösebb, névtelen öregemberrel kell megküzdeniük. A stáblistán csak Tall Manként szereplő karakter motivációi ugyan idővel tisztázódnak, mégsem tudni, hogy kicsoda ő, honnan jött és mióta van jelen a kisváros életében. Mégsincs hiányérzetünk: összesen négy percet tölt a vásznon, de rögtön emlékezetessé válik, idézhető megszólalások sorát produkálva („You play a good game, boy…”). Az őt alakító Angus Scrimm több évtizedes pályája során számos más filmben játszott, mégsem véletlen, hogy legtöbben ezzel az ikonikus szerepével azonosítják: a Tall Man kiismerhetetlenségével maga a félelmetes és könyörtelen Gonosz.

Mellette a további karakterek is gondoskodnak arról, hogy a Phantasm ne átlagos horrorként, (vagy neadjisten b-moziként) lebegjen előttünk: Jody és Mike között kevés párbeszéd zajlik, de egy-egy gesztusukból nyilvánvaló, hogy mennyire fontosak egymásnak és minden pillanatban számítanak a másikra. Közös barátjuk, a városka utcáit fagyiskocsival járó Reggie hozzájuk hasonlóan belevaló srác – nem tudunk meg sokat róla, de rögtön sejteni, hogy ha a helyzet úgy hozza, rögtön a fivérek segítéségére siet. Lehetne még folytatni a sort akár a vak jósnővel és annak unokájával is: a kis létszámú szereplőgárda valamennyi tagja rögtön az emlékezetünkbe vésődik, hiszen annyira egyedi fellépése van mindegyiküknek, mintha legalább David Lynch találta volna ki őket.

Az már csak hab a tortán, hogy a film az elejétől a végéig nyakon van öntve a nagybetűs stílussal: a mozit a történethez jól passzoló baljóslatú, fülbemászó szintis filmzene, valamint a remek fényképezés teszik visszavonhatatlanul kultikussá. Coscarelli alig huszonöt évesen a tapasztaltabb kollégákat megszégyenítő dinamizmussal bíró jeleneteket komponál, és láthatóan már ekkor kisujjában van a szakma. A Phantasm azoknak az alkotásoknak a mintapéldánya, amelyekben a kis költségvetés kreatív és váratlan húzásokkal egészül ki, így lesz a végeredmény egy szívvel-lélekkel összehozott, mai napig szórakoztató mű – igazi gyöngyszem, amelyet minden filmrajongónak látnia kell.