Szabó Zoltán: Nézni és hallgatni. James Benning: 11×14

„A művész az, aki odafigyel valamire, majd beszámol róla” – mondta egy interjú alkalmával James Benning, az amerikai avantgárd film egyik legnagyobb alakja, ezzel egyúttal tömören összefoglalva saját ars poeticáját is. Ez a megtévesztően egyszerűnek tűnő gondolat manifesztálódik évtizedek óta tartó karrierjének minden művében, beleértve ebbe egyik meghatározó korai munkáját, a 11×14-et is.

A képarányra utaló cím rögtön elővetíti a filmet meghatározó – és részben Benning matematikusi múltjából eredő – formai szigort. A Sitney által megfogalmazott strukturalista hagyományoknak megfelelően itt is elsősorban a forma generálja a tartalmat, azonban az irányzat többi jelentős képviselőjétől (Michael Snow, Hollis Frampton stb.) Benning bizonyos szinten elhatárolja magát – filmjei líraisága és személyessége szemben áll a fontos strukturalista művek objektív formagyakorlatával. A 11×14-ben például az 1970-es évek Amerikájának esszenciáját próbálja megragadni gondosan megválasztott beállításokon keresztül. Amolyan strukturalista road movie-ként járja körbe a film a rendező szülővárosának számító Milwaukee-t, Chicagót, valamint az őket övező vidéki területeket. Benning mozgóképes tájköltészete közben pedig egy – elliptikusnak is csak nagy jóindulattal nevezhető – narratíva rajzolódik ki a háttérben, mely három különböző „történetszálat” foglal magába: egy leszbikus pár, egy stoppoló férfi, és egy középkorú házaspár tűnik fel időnként. Az ő életüknek éppen csak a töredékei jelennek meg a képernyőn, egy pillanatra sem érezzük azt, hogy fontosabbak lennének a helynél, ahol léteznek. A film egy portré az államok középnyugati régiójáról a ’70-es évek derekán, ennek pedig az emberek csupán részei – hasonlóan a lepukkant motelekhez vagy az útszéli hirdetőtáblákhoz – így tehát nem is kapnak kiemelt figyelmet. A snittek között lévő fekete képkockák is annak az érzetét erősítik, hogy egy koherensen összefüggő egész helyett sokkal inkább csak (mozgó)képeslapok gyűjteményével van dolgunk.

A 11×14 viszont nem csak egy páratlan érzékenységgel és hozzáértéssel elkészített kor- és hangulatlenyomat. Képeiben sokszor jelenik meg egyfajta visszafogott abszurdum, valamint különféle kísérletek a néző percepciójával. A hosszan kitartott beállításoknak ugyan nem ritkán van valamiféle fókuszpontjuk, de kétségtelenül arra invitálnak, hogy elkalandozzon a tekintetünk és felfedezzük a környezet többi elemét is; megfigyeljük, hogy a tér mely részei és milyen mértékben változnak az idő függvényében. A tekintet mellett a néző gondolatai is gyakran elkalandozhatnak, azonban a képek által életre hívott asszociációk és gondolatfolyamok legalább olyan meghatározó részei az élménynek, mint a képek maguk. A film emellett rendelkezik egyfajta belső feszültséggel is, ami a megszokottól eltérően nem bevett dramaturgia eszközökből, hanem pusztán a formából adódik, és egyes beállítások végének kiszámíthatatlansága szüli. Benning sokszor sejtet egy-egy logikus végpontot, ahol várná az ember a vágást, azonban ez többnyire félrevezetőnek bizonyul – csupán a rendező játéka a nézővel.

Azt már sok korai filmes is felfedezte, hogy kamerán keresztül nézve a leghétköznapibb dolgok is új perspektívából láthatók – triviálisnak ható eseményekben, jelentéktelennek tűnő tárgyakban fedezhetjük fel ismét a bennük rejlő szépséget. Ez a törekvés itt is szembetűnő, különösen a film egyik legemlékezetesebb jelenetében, ami egy gyárkéményhez kapcsolódik – a környezetünknek tipikusan egy olyan eleme, melynek látványához annyira hozzászoktunk, hogy többnyire észre se vesszük. A statikus beállításban csupán a téglakéményből szüntelenül előtörő, folyamatosan gomolygó fehér füstöt figyeljük, miközben Bob Dylan Black Diamond Day című dala (a film kevés nondiegetikus hangjainak egyike) szól a háttérben. Ami leírva talán unalmasnak vagy ingerszegénynek tűnhet, az a gyakorlatban semmihez nem hasonlítható, hipnotikus élmény. Egy másik alkalommal a többnyire mozdulatlan kamera hirtelen megindul. A chicagói magasvasút egy sötétbe burkolózó kabinjában ülünk, két oldalt pedig folyamatosan bontakozik ki a város látképe. A 10 perces utazás alatt nyomornegyedek, irodaépületek, gyárak és toronyházak váltogatják egymást, az eleinte álmosító tempó pedig idővel oly módon természetesnek és megnyugtatónak hat, hogy megfordulhat bennünk a gondolat: nem ez a film lassú, hanem az összes többi túl gyors.

Az már a leírtak alapján is nyilvánvaló lehet, hogy a 11×14 legalább annyit követel a nézőjétől, mint amennyit ad is neki. Semmi olyat nem kér viszont, ami egy művészeti alkotásnak alapvetően ne járna ki: csupán nyitottságot, türelmet és odafigyelést. James Benning filmje nem csak elegáns meditáció és mozgóképes innováció, de az államok kulturális örökségének része is, készítője pedig egy nemzet legfontosabb hangja és krónikása – ezért is olyan elkeserítő, hogy egy szűk rétegen kívül csak kevés emberhez jutnak el a művei.