Szucher Ágnes: Szexuális ragadozók. Paul Verhoeven: Elle

Paul Verhoeven alkotása megtagadja a nézőtől a nagybetűs Áldozattal való azonosulás és empatizálás kézenfekvő lehetőségét, inkább kőkemény próbára tesz bennünket: képesek vagyunk-e – erőfeszítések árán akár elfogadni egy ellenszenves nő nem tipikus reakcióit, viselkedését, egész lényét, hogy később újra meg újra meggyűlöljük őt.

Michèle (Isabelle Huppert) egy elvált, középkorú, jómódú, videójáték-gyártó cég szigorú vezetőnője, akit egy verőfényes napon saját lakásán megerőszakol egy símaszkos férfi. A megrázó, brutális esemény után a főhős első reakciója olyannyira nem szokványos, hogy már az első percekben összezavarodhat a néző. Miért nem zuhan könnyekkel küszködve magába, ahogy ezt „megszoktuk”? Miért takarítja el rögtön a dulakodás nyomait, és vesz egy nyugis habfürdőt? Még az a merész gondolat is végigfuthat a néző agyán, hogy egy extrém szerepjátékos szadomazó szemtanúja volt. A film  első jelenete ezzel fel is üti a film alaptémáját, ami nem más, mint az erőszakos szexualitáshoz való szokatlan viszonyulás, valamint sejteni véljük, hogy mindezt az érzékeny női lelket körüllengő klisés megnyilvánulások nélkül közelíti meg.

Michèle, teljes meggyőződéssel visszautasítva – gyermekkori traumájából kifolyólag – a rendőrség bármilyen nemű segítségét, furcsa magánnyomozásba kezd: nem a bosszúvágy, hanem a kívácsiság vezérli, és a külvilág fele egy „mintha mi sem történt volna” attitűdöt közölve, hidegvérrel, precízen, következetességgel jut egyre közelebb az igazsághoz.  A néző pedig megrökönyödve figyeli, hogy a főhős milyen újabb és újabb eszközökhöz nyúl. Meghökkentő, hogy Michèle úgy készül fel a nagy valószínűséggel újra bekövetkező erőszakra, úgy erősíti meg biztonságát, hogy kíváncsiságából eredő feszültsége miatt ez az önvédelmi intézkedés valósággal átcsap egy felfokozott készülődéssé, egyfajta várakozássá. A film ezáltal válik egy szaggatott, de intenzitásából mit sem vesztő várakozási folyamattá, amelyben a vad – bárki is legyen az – becserkészésének aktusa újabb és újabb formákban visszatér. A „vadászat” élvezete első sorban annak köszönhető, hogy Michèle határozottan visszautasítja az áldozatszerepet. Ez nem csupán abból derül ki, hogy barátainak egy puccos vendéglőben, ahol a pincér kötelességtudóan az asztal körül ólálkodik, minden önsajnálat nélkül „odaveti” a történteket, hanem abból is, hogy pont nőiességét használva manipulál az igazság kiderítése érdekében. Amikor már nincs tétje a nyomozásnak, hiszen szembesül az igazsággal, nem tud leállni, tovább játszik és vadászik.

Bár határozottan, és néha egészen kiszámíthatóan előkészít a film a nagy csavarra, a leleplezésre, már rég nem az érdekel, hogy „ki a gyilkos”. A film ehelyett bátran nyúl és vezet a szexuális alá-fölé rendelt viszonyok értelmezéséhez, anélkül, hogy elítélne vagy felmentene bárkit is: a szexuális ragadozók nem kézenfekvően, mint azt hinnénk, a domináns szerepébe bújnak, lehetnek akár alárendeltek is.Végig játszadozik az áldozat és bűnös fogalmával, a kettő közti hajszálvékony, perspektívától függő különbséggel, markáns párhuzamokat vonva a főszálra rímelő történetekkel, amelyeknek köszönhetően még több kérdést teszünk fel a főhős áldozat-szerepével kapcsolatban. Ezek közül a legfrusztrálóbb az, hogy nem lehet pontosan tudni, gyerekkorában sorozatgyilkos apjának bűntársa volt-e, ahogy azt elterjesztette a média, vagy valóban kihsználták akkoriban a kis Michèle-t. Frivol anyjához és bugyuta fiához egy nagyon szilárd morális értékrendet lóbálva viszonyul, ki is szorul rendesen a döntéseikből, míg a magánéletben és munkájában mindent és mindenkit kézbentartva, tudatosan csábít és kihasznál. Ezt a sokdimenziós, összetett karaktert Isabelle Huppert zseniálisan testesíti meg, szigorú arca, kimért mozgása, precíz mozdulatai könnyedén összeférnek szexiségével, és egy percig sem kérdőjelezhetjük meg a színésznő játékának koherenciáját, annak ellenére, hogy gyakran kerül ellentmondásosnak tűnő, kőkemény helyzetek elé.

Az Elle egy kényelmetlen film, valóban egy próbatétel, ami hatalmas bátorságra vall a rendező részéről, hiszen megfoszt a szurkolás adta adrenalintól, ami a pszichothrillerek műfajában álalában kulcsfontosságú. A kamera lencséje mögül úgy követjük mindenhova Michèle-t , mintha mi is őt „sztalkolnánk”, és még így sem biztos, hogy megesik rajta a szívünk, inkább mi is az ő józan kíváncsiságához hasonlóan maradunk ébekrek és alig várjuk a következő lecsapás kicsengését.