Szucher Ágnes: Szülői áldozat. Cristian Mungiu: Érettségi

Mungiu minden előítéletet félretéve, tiszta lapot szorongatva nyúl a korrupció burjánzó rendszerének felboncolásához úgy, hogy a legapróbb szerves anyag „meghibásodásáig” hatol: a hétköznapi ember lelkéig.

A megvesztegetés, nem vitás, a nagyemberek  legerősebb fegyvere és védőpajzsa az elvadult dzsungelharcokban – mantrázzuk mi, tisztességes romániai polgárok, ujjal mutogatva a gazemberekre, morális piedesztáljainkon szilárdan állva, az erkölcs oltárán legdédelgetettebb álmainkat feláldozva, szónokolva a becsületességről, hogy „mi aztán soha”. De vajon mennyin múlik, hogy „fityinget nem érő” elveinket félretegyük egy olyan az országban, amely hatalmas melegágyként szolgál a korrupció elszaporodására? Mikor kényszerülünk arra, hogy kimondjuk: a cél mindenkoron szentesíti az eszközt? Cristian Mungiu filmje, a Bacalaureat ezekre a kérdésekre keresi a választ úgy, hogy nem von le tanulságot, nem ítélkezik a korrupció csapdájába szorult, és a meghibásodott rendszer részes elemévé váló kisember felett, hanem megadja az empatizálás lehetőségét is egy olyan apa iránt, aki egyszem gyermekének a legjobbat akarja.

Mi a legjobb a gyermeknek? A film mozgatórugója mégis ebben a kérdésben mocorog legelevenebben, egy komplex, ugyanakkor paradox helyzet kibonatkozását pattintja ki. Romeónak (Adrian Titieni), aki a kilencvenes évek elején meghozta azt a döntést, hogy családjával hazaköltözzön külföldről, és Romániában éljen, az a legnagyobb célja, hogy érettségi előtt álló lányát, Eliza (Maria Drăguș) ugyanettől a hibától megóvja. Mindent megtesz annak érdekében, hogy a csemete esélyt kapjon egy jóhírű, külföldi egyetemen való továbbtanulásra. Ehhez eleinte már minden adott: a lány magas médiával végzi a tizenkettediket, az ösztöndíjat is kezében tartja, viszont az érettségi jegyeken még így is nagyon sok múlik. A család békéje is látszólag (!) szilárdan áll: a szülők kapcsolata csak csendben és visszafogottan rohad, a lány a szülői elvárásokat eddigi teljesítményeivel kielégítette, és ami a legfontosabb, még bizonytalanságában sem lázad apja döntése ellen, hiszen tudja, hogy minden az ő érdekeit szolgálja. Egy váratlan esemény keresztbetesz, ugyanis az iskola közelében, egy építkezésen valaki majdnem megerőszakolja Elizát, a védekezés során pedig a lány karja eltörik, ami befolyásolhatja a kézírását, ergó ki is zárhatják az érettségi felmérésekről csalás gyanúja miatt, nem is beszélve a traumáról, amely meggátolhatja a lány teljesítését. A paradoxon, amelyre a film épít, ebből a helyzetből adódóan lesz egyre nyilvánvalóbb: míg Romeo folyamatosan érvel, hogy a „túl becsületes” lányának muszáj kiszabadulnia Romániából, ő maga is a korrupció éltetőjévé válik. Megbeszél, lebeszél, beintéz, elintéz, visszaél orvosi pozíciójával, hogy kizárja a „kiköltöztetés” meghiúsulásának legapróbb kiváltóit. Már csak saját gyermekét kell meggyőznie affelől, hogy csaljon, pontosabban jelet hagyjon a felmérőlapon.

Az apát mint főhőst több, precízen kidolgozott (szeretőjével, feleségével, munkatársaival és jóakaróival kialakított) kapcsolat jellemzi, mégis az Elizával való viszonya bizonyul legerősebbnek. A kettejük fejlődése az egymással való megütközésekben nyilvánul meg igazán kristálytisztán. Eliza apjával szembeni látszólagos passzivítása már-már irritáló lehet a néző számára, ugyanakkor folyamatos, idegtépő feszültséget tart fenn. Mikor lázad fel szülei ellen? Beletörődik-e apja tervének megvalósításába vagy bölcsebb annál, hogy veszekedjen, és saját útját fogja járni?  Míg az apa arról prédikál traumatizálódott lányának, hogy a szülőktől való függetlenedés, a saját álmok megvalósítása, a „hegyek mozgatása”, azaz a mindenkori rossz megváltoztatása milyen magasztos és fontos cél, a lány szótlansága még inkább erősíti a férfi kijelentéseinek és a helyzet egymáshoz való ellentmondásos viszonyulását, egyszóval abszurditását. Mungiu egyre intenzívebb  párbeszédeiket kétségkívül a film alappilléreiként működteti. Idővel, ahogy mindkét figura szükségszerűen formálódik, a kölcsönös zsarolás határait kezdik feszegetni. Romeo magányos pillanatainak lírai ábrázolása ugyanolyan fontosak (ha nem fontosabbak), mint kapcsolatrendszereinek és viszonyainak kibontása. Úgy válik aktív cselekvővé, hogy nemes céljába vetett hitéből fakadóan határozottan és nyugodtságot sugárzóan lép egyre feljebb a korrupció lépcsőfokain, mindeközben váratlan helyzetekben a marcangoló bűntudat magányát is túlordítja. Mungiu szívszaggató pillanatokban tárja fel a férfi belső küzdelmeit, a gyarlóság szánalomra méltó mivoltát. Tökéletes párhuzam például az, amikor a férfi véletlenül elgázol egy kutyát, majd később megkeresi a tetemet és megsiratja.   

Tulajdonképpen ki az áldozat és ki a bűnös? A válasz azért nem egyszerű, mert mindenki „csak segíteni akar a másikon”, apa a lányon, orvos a betegen, beteg az orvosán és a lista így folytatódhat a végtelenségig. Mungiu nem menti fel a korrupt embert, viszont olyan mélységekig ás le, amelyek arra engednek következtetni, hogy a korrupció arca nem kasírozható be a minden hájjal megkent, demagóg kartonfigurákkal.