Csak egy leheletnyivel bohémebb rapszódia – Dexter Fletcher: Rocketman

A Rocketman felett executive producerként bábáskodó Elton John állítólag lelkiismeretesen küzdött azért, hogy a sztárrá válását bemutató filmre szóló jegy áráért ne valami kilúgozott, steril nosztalgiagiccset kapjunk. A végeredményt látva mégis úgy érezhetjük, hogy a stúdiómoguloknak sikerült a sztár törekvéseit bizonyos kompromisszumok közé szorítani. Kerül szex, drog és rock’n’roll is a vászonra, csak éppen semmiből se túl sok.

A förtelem esztétikája – Fatih Akin: Der goldene Handschuh / The Golden Glove

Talán senkinek nincs már fel kétsége afelől, hogy a voyeurizmus korunk egyik tömegperverziója, csak hát nem így hívjuk. Youtube, közösségi oldalak, airbnb és társaik elégítik ki voltaképpen ezt a kukkoló reflexet, amelyet hétköznapi exhibicionizmusunk hív elő. Bizarr ez javából, csak már nem tudatosítjuk. A magamutogatás függőség lett, a véletlenül lekamerázott hétköznapi balesetekből tréfás tévéműsorok készülnek, az élet szükséges velejárója mindez. Már nem lopva nézzük, mert a nyilvánosságban zajlik. Van, mert kell és kell, mert van. Amíg cuki és amíg bírjuk cérnával.

Záporozó víz és taps – 18. TIFF-megnyitó; Tudor Giurgiu: Parking

A TIFF ünnepélyes megnyitói a fesztivál első, péntek estéjén rendszerint remek alkalmak arra, hogy a fesztiváligazgató Tudor Giurgiu elsorolja a legújabb statisztikákat, az indított projekteket, a meghívottak lajstromát, amelyek minden évben az előzőhöz képest nagyobbak, rangosabbak, felemelőbbek, ám a pompát rendszerint eső fenyegeti. Idén az ég áldása és a szervezők kiskezében percenként frissített iPhone-ok időjárás-előrejelzője alaposan keresztülhúzták a reményeket.

A füttyön túl – Corneliu Porumboiu: La Gomera / The Whistlers

Corneliu Porumboiu legújabb, a Cannes-i versenyprogramban debütált filmje, a The Whistlers (A fütyülők) egy okos, humoros, filmtörténeti utalásokkal teli, igazán stílusos alkotás lett, korábbi munkáival ellentétben a szerzői jegyek mellett markáns műfaji jellemzőkkel is bír: egyértelműen a neo-noir zsánerét képviseli.

De Palma bosszúja – Brian De Palma: Domino / Dominó

Brian De Palma állítólag annyira utálta legújabb mozija, a Dominó című bosszúthriller forgatását, hogy nem átallta lenyilatkozni: ez volt az első és egyben az utolsó dán koprodukcióban készült filmje. Míg azonban neki a producerekkel és a gyártási körülményekkel gyűlt meg a baja, nekünk inkább magával az egykori hollywoodi fenegyerekkel.

Egy újrahasznosított élmény – Guy Ritchie: Aladdin

Évek óta tart a Disney aranytojást tojó trendje, és bár a klasszikussá vált rajzfilmjeikből készült élőszereplős remake-ek végtelen sora már eddig is szemöldökráncolásra adott okot, talán semmit nem övezett még akkora előzetes ellenszenv, mint az Aladdint. Ugyan a Guy Ritchie által rendezett remake nem lett a Disney nagy beégése – mint ahogy azt az előzetesek sugallták – sőt kifejezetten szórakoztató és látványos alkotás, de a pénzhajhászaton túl semmi nem indokolja az elkészülését.