Főúr, írja a többihez! – Jiří Menzel-napló II.
A prágai tavaszt leverik, a dolgok visszatérnek a normális (vagyis normalizált) komcsi kerékvágásba: írókat, filmeseket tiltanak be.
A prágai tavaszt leverik, a dolgok visszatérnek a normális (vagyis normalizált) komcsi kerékvágásba: írókat, filmeseket tiltanak be.
Sorozatban közölt, rendhagyó, szubjektív portré a tavaly elhunyt cseh rendezőről.
Így írta át a koronavírus nemcsak a munkáról kialakított képünket, de a közvetített valóság(aink) – a Zoom-chatek mellett akár a tévéműsorok és a dokumentumfilmek – vizualitását is.
A kamaszkor a személyiségfejlődés legnagyobb krízise. Felnőttként, különösen férfiként, finom szégyenérzettel vegyes nosztalgiával tudom csak felidézni kamaszkori bizonytalanságaimat, gyengeségeimet, botlásaimat. Az elvárások dzsungelében saját identitását még épp csak kapizsgáló ifjúként én is elvesztem olykor. De szerencsére egy biztos pontom mindig volt: az irodalom. A Holt költők társasága ezekről a bizonytalanságokról, eltévelyedésekről regél.
Mennyire határozzák meg tetteidet és mondataidat az előítéleteid? Tudsz a téged ért hatások, élettapasztalatok, a saját érzelmeid ellenében ténylegesen objektív döntéseket hozni? Egy közösségben irányító, végrehajtó, vagy inkább lázadó szerepben szoktál működni? A Tizenkét dühös ember többek közt ezeket vizsgálja: egy heterogén csoport feszült demokráciája, ahol a leghalkabb tag véleménye is pontosan annyit ér, mint a leghangosabbé.
Milyen arányban van szerepe a genetikának és a neveltetésnek egy személyiség kialakulásában? Mennyire határozzák meg az egyén lehetőségeit születésének és gyermekkorának körülményei? Mit kezdhetünk a gyermekkori traumáinkkal, vagy akár azokkal, amik később, felnőttként érnek minket? Ki lehet-e törni a gyermekkorunk által meghatározott szerepkörökből, képesek leszünk-e felnőni a „feladathoz”? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ a Good Will Hunting. 2020-ban néhol nem túl politikailag korrekt módon, jó sok sztereotípiával, mégis olyan nagy szívvel, ami miatt kénytelenek vagyunk mindezeket elnézni neki.
Miért provokálnak mindig a fiatalok? Valóban mindig meg kell haladni a világot, amelyben egy új nemzedék felnő? Vajon soha nem elég jó egy társadalom? Folyamatos erkölcsi züllésben élünk? Javíthatatlan a világ? Nem kapunk egyértelmű válaszokat az előbbi kérdésekre a cseh újhullám egyetlen nőrendezője, Vera Chytilova Százszorszépek c. filmjében, de megfogalmazhatunk új kérdéseket, amelyek a mindenkori társadalom és a felnövekvő generáció közti feszültségek megértésére, elemzésére irányulhat.
Hogy merre tart Egoyan művészete, egyelőre nem világos. Az álomgyárba már megérkezett, ez biztos. De vitte-e magával – önmagát? Erre is keressük a választ ennek a szubjektív portrénak a befejező részében.
A Naptárral lezárult Atom Egoyan életművének az a korszaka, amelyet kísérletező, független szerzői filmkészítésnek nevezhetünk; ez nem azt jelenti, hogy a kanadai-örmény rendező feladta volna „önmagát”, saját és sajátos motívumait, témáit, hanem azt, hogy az általa kidolgozott innovatív filmnyelvet klasszikusabb elbeszélésmódú – de ugyanolyan összetéveszthetetlen – történetek építésére használta fel. Az Exotica már sikerfilm.
Minden külön értesítés helyett: Atom Egoyan július 19-én lesz 60 éves. Ez is olyan évszám, mint a többi, mégis, szép, „kerek” mivoltából fakadóan, társulva a respektábilis életkorral, jó ürügyet szolgáltat arra, hogy újragondoljam a viszonyomat hozzá.