Ha inkluzívak akarunk lenni a szereplőválogatásban, a múlt történeti megjelenítése előtt egy út áll: az alternatív történelem megteremtése, vagy még radikálisabban, ellentörténelem létrehozása.
Már csak pár nap van hátra a nagy HBO-féle Friends-reunionig, ennek kapcsán turkáltunk egyet a kollektív és az individuális emlékezet(ek)ben, és megpróbáltuk megfejteni, hogy miért (volt) releváns a Jóbarátok.
„Mit kap a laposföld-hívő, ha Golden Globe-ot nyer? Aranyérmet.” Nagyjából ezen vicc komolyságát és színvonalát súrolja az a botránysorozat, ami a Hollywood Foreign Press Association, azaz a Golden Globe-díjakat osztogató szervezet körül duzzad egyre nagyobbra az elmúlt hónapokban. Egy olyan szervezet körül, melynek működése ugyancsak ezen komolysággal és színvonallal jellemezhető.
Kitaszított figurák, kőkemény női karakterek, magányos hősök, akik a törvényt megkerülve cselekednek: ők népesítik be a forgatókönyvíró-rendező univerzumát.
Már csak néhány napra vagyunk tőle, hogy a röviden csak Amerikai Filmakadémiaként aposztrofált, mostanra közel tízezer fős tagságú szervezet átadja a filmes világ leghíresebb díját, az Oscart. A 2021-ben a világméretű járványhelyzet miatt április végére tolt ceremónia idén nem a naptári év szerint kvalifikálta az alkotásokat, azaz a mostani díjakért nem a 2020-ban, hanem a 2020 januárja és a 2021 februárja között bemutatott alkotások indulhattak – a bezárt mozik miatt azok is, amelyeknek a hagyományos premierjét megelőzte egy online premier.
A cseh rendezőlegendáról szóló portrénaplónk utolsó részében másodszor is Oscarra jelölik, ezúttal díj nélkül – majd az egész cseh filmgyártásra rászakad a kapitalizmus.
A prágai tavaszt leverik, a dolgok visszatérnek a normális (vagyis normalizált) komcsi kerékvágásba: írókat, filmeseket tiltanak be.
Sorozatban közölt, rendhagyó, szubjektív portré a tavaly elhunyt cseh rendezőről.
Így írta át a koronavírus nemcsak a munkáról kialakított képünket, de a közvetített valóság(aink) – a Zoom-chatek mellett akár a tévéműsorok és a dokumentumfilmek – vizualitását is.
A kamaszkor a személyiségfejlődés legnagyobb krízise. Felnőttként, különösen férfiként, finom szégyenérzettel vegyes nosztalgiával tudom csak felidézni kamaszkori bizonytalanságaimat, gyengeségeimet, botlásaimat. Az elvárások dzsungelében saját identitását még épp csak kapizsgáló ifjúként én is elvesztem olykor. De szerencsére egy biztos pontom mindig volt: az irodalom. A Holt költők társasága ezekről a bizonytalanságokról, eltévelyedésekről regél.
