Végigszívtam a pécsi filmszakot, elvileg mozgóképismeretet már taníthatok, de inkább újságíró lettem, mert abból meg lehet élni, és így a jövő nemzedéke is jobban jár. Kedvenc filmem a Superbad és az Anchorman (A híres Ron Burgundy legendája), valamint természetesen a Nincs kettő négy nélkül. Állítólag csúnyán tudok nézni arra, aki nem bírja Terrence Malicket vagy Gaspar Noét. Írok még a Filmvilágba is amúgy, van egy boxerem, és illegálisan teszek elérhetővé különböző zenéket.
A platform allegorikus kapitalizmus-kritikája kapcsán fel lehet mutatni hasonló tematikájú, szerkezetű és lefolyású referenciaműveket, de ettől még Galder Gaztelu-Urrutia bátor rendezése nem lesz kevésbé eredeti és releváns mű.
A Vadászat egy vérbő tucat-eszképista abszurd és szatirikus akció-horrorvígjáték, noha pont az ellenkezője lehetett a szerzők célja: a konfrontáció. A konfrontációhoz azonban több ész kell.
Terrence Malick egy Hitlert megtagadó egyszerű katolikus parasztemberre tekintve tudja a legartikuláltabban és legszebben megfogalmazni mindazt, ami a mai napig nem hagyja nyugodni.
Howard Hawks 1951-es A Lény – egy másik világból című kultikus alkotása borzalmas adaptációja az alapjául szolgáló novellának, de a mai napig szórakoztató film. John Carpenter 1982-es A dolog című mesterműve nem remake, viszont kitűnő adaptáció. Matthijs van Heijningen 2011-es A dolog című szennye borzalmas remake. Nagyjából erről lesz szó.
A Come to Daddy önfeledten és öntörvényűen élteti a kedélyesen provokatív eszképizmust. Mindezt ráadásul szívvel és aggyal teszi. Máshogy nem is működne.
A Safdie-testvérek mesterművében Adam Sandler fantasztikusan kelti életre az utóbbi évek egyik legösszetettebb és legbizarrabb karakterét. A Csiszolatlan gyémánt minden bizonnyal a legjobb film, ami valaha készült a szerencsejáték-függőségről.
Jennifer Kent (A Babadook) második, brutálisan terhelő kegyetlen bosszúfilmje nem billogozható meg egyszerű rape and revenge-filmként. Annál egyszerre több és kevesebb is.
A 6 Underground „bayebb” film akarva sem lehetne, és mivel mára mindenki – viccen kívül: mindenki – tudja, hogy ez mi mindent foglal magába, akár mehetnénk is bármi mást csinálni.
Jocelyn DeBoer és Dawn Luebbe nem akármilyen filmje a szélsőségességig erőltetett felebaráti és jószomszédi szeretet mögött láthatatlanul forrongó versengés és egyetemes emberi irigység abszurd és felkavaróan szatirikus kritikája.
Az utóbbi évek legjobb HBO-sorozata nem próbálja meg elhitetni, hogy a multimillárdosoknak is vannak olyan emberi problémáik, melyeket mi csórók is át tudunk érezni. Ellenkezőleg.
