Végigszívtam a pécsi filmszakot, elvileg mozgóképismeretet már taníthatok, de inkább újságíró lettem, mert abból meg lehet élni, és így a jövő nemzedéke is jobban jár. Kedvenc filmem a Superbad és az Anchorman (A híres Ron Burgundy legendája), valamint természetesen a Nincs kettő négy nélkül. Állítólag csúnyán tudok nézni arra, aki nem bírja Terrence Malicket vagy Gaspar Noét. Írok még a Filmvilágba is amúgy, van egy boxerem, és illegálisan teszek elérhetővé különböző zenéket.
A Családi bunyó minden bántó tipikusságának ellenére is kitűnő, viszonylag egységes családi filmmé tud válni, mely ártalmatlan viccekkel, ártalmatlan drámával melengeti a lelket.
A High Life (a magyar forgalmazásban Csillagok határán) színtiszta Claire Denis-film, a sci-fi műfaját építő formulák a mesteri szerző ujjai között átperegve válnak a számára érdekesebb és fontosabb, életművét végigkísérő témák díszleteivé.
A BBC-sorozatok Netflix-klónja nem találja az egyensúlyt a bemutatott természeti „csodák”, a bemutatásuk mikéntje, a menetrendszerűen levont szomorú végkövetkeztetések és az elhintett reményfoszlányok között.
Szomorú, hogy milyen jelentéktelenné is tud válni egy közel sem rossz film, ha csak egy, bicskanyitogatóan öntelt célja van: korrigálni egy másik művész fél évszázaddal korábban készült megkerülhetetlen alkotását.
David Lowery legújabb remek filmjében könnyed, példás precizitással építi fel Robert Redford életútjának metaforáját a nyughatatlan, nyugdíjas bűnöző alakjában. A The Old Man & the Gun azonban több egyszerű nosztalgiázásnál és a színészikon előtti méltó főhajtásnál.
S. Craig Zahler új filmjével úgy táncol pengeélen a színtiszta reakciós provokáció és az idézőjeles hősei iránt mutatott majdhogynem egészségtelen rokonszenv között, ahogy arra csak nagyon kevesen lennének képesek.
Filmeken sírni megtisztító, katartikus élmény, és a hétköznapi sírástól eltérően nem a gyengeség vagy a segítségkérés jele. Épp ellenkezőleg.
Lee Alexander McQueen divattervező munkáinak morbid és explicit szubverzitásában nem az öncélú polgárpukkasztást kell látni, hanem azt, ahogy szétveri a csillogó divatipar talmi szenzibilitását. A McQueen azonban nem csak ezért fontos film.
A Big Mouth a pubertás megannyi traumájának katartikus, terápiás és baromira vicces feldolgozása.
Bo Burnham lenyűgöző elsőfilmje egy mindenkori tizenéves emlékkönyvéből adaptált hiánypótló kollektív flashback a felnövés legszemetebb stációjáról.
