Az otthon mindenhol – Chloé Zhao: Nomadland / A nomádok földje
Chloé Zhao nem hibázik, A nomádok földje is mestermű.
Végigszívtam a pécsi filmszakot, elvileg mozgóképismeretet már taníthatok, de inkább újságíró lettem, mert abból meg lehet élni, és így a jövő nemzedéke is jobban jár. Kedvenc filmem a Superbad és az Anchorman (A híres Ron Burgundy legendája), valamint természetesen a Nincs kettő négy nélkül. Állítólag csúnyán tudok nézni arra, aki nem bírja Terrence Malicket vagy Gaspar Noét. Írok még a Filmvilágba is amúgy, van egy boxerem, és illegálisan teszek elérhetővé különböző zenéket.
Chloé Zhao nem hibázik, A nomádok földje is mestermű.
Cooper Raiff kitűnő bemutatkozása rettenetesen romantikus, de egy pillanatra sem felszínes, öncélú, triviális, didaktikus vagy sokat látottságában ismerős.
Sean Durkin kitűnő második filmje tökéletes istenhozzád egy tökéletlen párhoz.
A The Dark and the Wicked a családi otthont és a benne szenvedőket felemésztő elementáris sátáni enyészet diadalmenete.
Remi Weekes kitűnő bemutatkozásában a közös trauma átka emészti fel a főszereplők kapcsolatát, az igazi horror pedig ez.
Brandon Cronenberg második filmje nem egy piszkavassal szétütött fogsor vagy egy koponyából kibuggyanó szemgolyó látványa miatt válik emlékezetes alkotássá.
Nagyszerű harmadik filmjében Miranda July újfent rengeteg hangulatot, gondolatot és érzelmet fog össze, mondandója azonban végig világos marad.
Brea Grant második filmjében a hullazsigerelés a lehető legvaskosabb politikai töltetű metaforává válik.
A Társadalmi dilemma minden aránytévesztése ellenére is az utóbbi évek legfontosabb dokumentumfilmje. Ennél érhetőbben ugyanis még senki nem foglalta össze az adatkapitalizmus rémálmát.
A Peninsula: Holtak szigete felszínes, generikus spektákulum, de annak se jó. A nagyszerű Vonat Busanba: Zombi expressz idézőjeles folytatásának pedig végképp.