1980-ban születtem Budapesten, de a főváros melletti Solymár tősgyökeres lokálpatriótája vagyok. A 80-as években nyugatról beszerzett videolejátszó és a községi búcsúkban kapható kalóz-, hangalámondásos klasszikus művek szerettették meg velem a filmművészetet. A 2000-es évek elején amatőrfilmeket is készíttetem. 1998-ban szerzett szakács szakmámat 2003-ban Pécs városáért és főleg annak egyetemén működő történelem – filmelmélet és filmtörténet képzésért hagytam el. Több OTDK-n, konferencián is sikeresen részt vettem, tartottam előadást a Sapientia Egyetem Médiakonferenciáján, valamint tagja voltam a 36. Magyar Filmszemle és a Pécsi Filmünnep diákzsűrijének is. 2000 óta foglalkozom újságírással, azon belül is filmkritikával. 2012-től a Pécsi Tudományegyetem történelem szakának doktori képzésében is részt vettem, ahol figyelmem az „Oral History” felé irányult. Ezután ismét több országos és nemzetközi konferencián, 2012-től a pécsi egyetemi képzésében (időszakosan) előadóként is részt veszek. Írásaim a Képmás magazinban, az Iskolakultúrában, a Filmkultúrában, a Hitelben, a Napútban, a Korallban, www.terasz.hu-n, a www. filmtett.ro-n és a www.magyar. film.hu-n és a Virage filmes magazinban jelentek meg, valamint más helyi lapokban is. Az újságírás mellett a MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Nemzeti Emlékezet Bizottsága által közösen létrehozott Vidékkutató Témacsoportjának tagja vagyok. Fő tevékenységemet a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában végzem, ahol referensként dolgozom.

Ritter György írásai
(123)

A népi… – Kósa Ferenc tízezer napja

Távol van a magyar film virágkorának számító ’60-as évek, hiszen egyik legifjabb alkotója, Kósa Ferenc is élete nyolcadik évtizedéhez érkezett. Társszerzőivel, Csoóri Sándorral és Sára Sándorral két évtizeden át forgatott történelmi parabolái ugyan részét képezik a filmművészeti kánonnak, de az életmű szintézise még mindig nem találta meg a Jancsó-Hernádi pároshoz hasonlóan az őt megillető helyet.

2017. november 21.

Férc(film)művek – A filmtörténet zsenijeinek közreműködése ismeretlen fércművekben

Ismeri valaki Tarkovszkij üzbég krimijét vagy Bergman kémfilmjét? Netalán hallott-e arról, hogy Antonioni csatát dirigált egy szégyentelenül pocsék peplumban, amelynek legnagyobb értéke Anita Ekberg dekoltázsának látványa? Az archívumok mélyén meglepően ócska módon összefércelt alkotásokat lehet fellelni, amelyekben a filmművészet legnagyobb alkotóinak nem felismerhető kézjegyeit őrzik.

2017. augusztus 18.

Becsületbeli ügy – Teinoszuke Kinugasza: Jigokumon / Gate of Hell / A pokol kapuja, 1954

A háború utáni japán filmnek szüksége volt a kiugrásokra. Nemcsak művészi értéket, hanem szakmai tudást és tisztelettel vegyes alázatot kellett sugároznia, főleg a „győzedelmes” amerikaiak felé. Ebben az Európára és Közel-Keletre koncentráló eisenhoweri éra (1953-1961) inkább lehetőséget jelentett Japánnak. Nem véletlen, hogy az 1955. március 30-i Oscar-díjkiosztón a legjobb idegen nyelvű film kategóriáját az alázat női tragikumát bemutató jidai-geki (kosztümös film) zsebelhette be.

2017. július 15.

Álomjáték – Ingmar Bergman: Fanny és Alexander, 1982

Ingmar Bergmanra igazán nem lehet azt mondani, hogy nem volt elkényeztetve Oscar-szobrokkal. Háromszor hozta el Svédországnak az akadémiai díjat, először a Szűzforrásért (Jungfrukällan, 1960), másodszor a Tükör által homályosanért (Såsom i en spegel, 1961), harmadszor pedig a Fanny és Alexanderért. Emellett kilenc jelölést is begyűjtött és bár utolsónak kikiáltott mozifilmjéért a legjobb rendezői díjra is nominálták, „csak” a szokásos idegennyelvű honort zsebelhette be.

2017. június 17.

A semmi utolsó megkísértése – Martin Scorsese: Silence / Némaság

Hihetünk-e még abban, hogy Bergman, Tarkovszkij és még egy sor klasszikus után lehet újat mondani Isten csendjéről, kínzó némaságáról – más nézőpontból nézve az ember metafizikai magányáról? Előrebocsátom, hogy Scorsesének sem sikerült ez legújabb filmjében. Mégis, amiért a Némaságot érdemes megnézni (sőt talán újranézni), az főleg stílusában, elegánsan újracsomagolt, visszafogott üzenetében rejlik.

2017. február 13.

A lyukas állú első száz éve – Kirk Douglas-portré

Beleborzong az ember, hogy a több amerikai idolt is megtestesítő filmsztár, Kirk Douglas száz éves lett. A borzongás érzése abból a gondolatból fakadhat, hogy Douglas akkor született, amikor a mozi éppen még a vásári mutatványok szerepét töltötte be. Majd rácsodálkozhatott arra, ahogy a vásznat az ezüstcsillogás, a pazar kiállítás, s rajongás vette körül. Aztán tanúja volt annak is (főleg manapság), ahogy a másik, egykor lenézett szórakozási forma, a tévé átveszi ezt a szerepet, mind művészi, mind pedig látvány szempontjából. Douglas munkájának foglalata annak az érának a története, amelyben a mozi isteneket adott a nézőknek. Ő volt az egyik...

2016. december 09.

Az „igazság” hitelesítője – Abbas Kiarostami-portré

Sok közhelyet leírtak a július 4-én elhunyt iráni rendezőzseniről, Abbas Kiarostamiról. A régóta terjedő Godard-, Kuroszava-idézettől a ’90-es évek iráni újhullámában betöltött szerepén és a dokumentum, fikció, líra mezsgyéjén egyensúlyozó érzékiségén át az európai korszakának esztétizálásáig. Az élete utolsó részében Franciaországban, de valójában a tágas nagyvilágot körbeutazva alkotó művész keleti világlátást hozott Európába, még akkor is, ha az oeuvre-je sok szempontból hasonlít a nyugati filmalkotók pályájának ívére.

2016. október 12.

Buta Ben-Hur – Timur Bekmambetov: Ben-Hur

Örökzöld húsvéti programnak számít a polgárháborús veterán, Lewis Wallace vaskos regényének Oscar-rekorder verziója, a Ben-Hur (1959). Ám, ha valaki elolvassa az eredetit, rájöhet, alaposan húztak a történetből. Az ősfilm kocsiversenye mentes volt az ’50-es évek naiv trükkjeitől, komolynak és véresnek tűnt. A mai CGI-orgiák világában egy hasonló realista megoldás akár az egész filmet is elviheti a hátán. Emiatt tehát nem istenkísértés remakelni e klasszikust. A félelemre inkább Timur Bekmambetov (Abraham Lincoln, a vámpírvadász, 2012) személye adta az okot. Nem is hiába.

2016. augusztus 21.

BRD, BRD über alles…! – David Wnendt: Er ist wieder da / Nézd ki van itt

A magyar felmenőkkel is büszkélkedő Timur Vermes 2012-es regényében (magyarul: Nézd ki van itt) Adolf Hitler visszatér a mai Németországba. A regény hatalmas sikert aratott, és Magyarországon is jól fogadta a kritika. Pedig nálunk Moldova György már 1973-ban eljátszott a Führer visszatérésének gondolatával (Titkos záradék), és ha sorait elolvassuk, zavarba ejtő dramaturgiai hasonlóságokat fedezhetünk fel a filmmel; az egzotikus betyártúra, a szatirikus filmforgatás mintha mind-mind visszaköszönnének David Wnendt „adaptációjának” képkockáiról. S a hazai nézők talán pont emiatt egy kicsit másképpen is nézhetik ezt az alkotást.

2016. július 27.