A Star Trek – Mindenen túl szórakoztató kalandmozi, mely folytatja a J.J. Abrams által lefektetett útirányt, de próbál a régi rajongók felé is nyitni, több-kevesebb sikerrel.
Az első részt ott hagytuk abba, hogy a negyedik Star Trek-film, az 1986-os A hazatérés meglehetősen sikeres volt, de az eredeti sorozat kreátora, Gene Roddenberry fokozatosan kezdett kiszorulni a döntéshozatalból.
A városi legenda szerint a Star Trek szülőatyjának édesapja körbejárta a szomszédságot és elnézést kért fia alkotása miatt, amikor a sorozatot először vetítették az Egyesült Államokban. Nem tudjuk, mennyi igazság van ebben a régi anekdotában, az viszont tény, hogy egy mindössze három évadot megért, a maga idejében a nézettségi mutatók alján rostokoló tudományos-fantasztikus sorozatból 40 év alatt egy több mint 600 epizódot, 5 szériát és 12 mozifilmet sorjázó franchise nőtte ki magát.
Pedro Almodóvar ismét bizonyítja, hogy nem csupán drámát, de vígjátékot is remekül képes rendezni. A Szeretők, utazók során korai komédiáinak (Szenvedélyek labirintusa, Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén) őrült tempója és eszement szertelensége köszön vissza a vászonról.
Pierre Schöller három César-díjat elnyert alkotása egy politikai válsághelyzetet jár körül annak egyik fő figurájára koncentrálva. A francia közlekedésügyi miniszter, Bertrand Saint-Jean szembesül egy kényes döntési szituációval: privatizálják-e a vasútállomásokat, ezzel óriási társadalmi ellenszenvet kiváltva és megkockáztatva a következő választásokat? Vajon megúszhatja ezt ép bőrrel és a bársonyszéke megtartásával?
Magába forduló szociopata kamaszfiú vérengzést rendez az iskolában. Volt rá valós példa, sajnos nem is kevés. A társadalom a hibás, vagy ő maga? Netán a neveltetés? Mennyiben felelősek a gyermeket ért ingerek későbbi személyiségéért? És hogyan dolgozza fel mindezt a fiú anyja, és mik vezethettek idáig? Lynne Ramsay majdnem tízéves szünet után Lionel Shriver nagy sikert aratott regényének Cannes-ba meghívott adaptációjával tért vissza a brit művészfilm szcénájába Tilda Swinton társaságában.
Az 1938-as Oscar duplán is megkoronázta Frank Capra és a Columbia együttműködését: négy éven belül a második, a stúdiónál készült Capra-film nyerte el a legjobb alkotásnak járó szobrocskát, a rendezőt magát pedig harmadszorra jutalmazta az Akadémia. Az Így élni jó hűen folytatja azon utat, amit a rendező (és állandó forgatókönyvírója, Robert Riskin) a két évvel korábbi Váratlan örökséggel elkezdett, és szervesen illeszkedik Capra a tradicionális amerikai értékrend és a kisvárosi polgári életforma dicsőítésére áldozott alkotásainak sorába.
