1989-ben születtem Gyergyószentmiklóson, de nevelésem nagyrésze Csíkszeredában zajlott le.

Négy évet tanultam a Sapentia Film-fotó-média szakán, ebben az időben kezdtem el érdeklődni a kritika műfaja iránt.

Az egyetem elvégzése után, 2011-ben teljesen áttértem a film gyakorlati oldaláról az elméletire. Kulturális tematikájú cikkeim a Filmtett mellett a vásárhely.ro portálon jelennek meg 2012 óta.

Szabó R. Ádám írásai
(87)

Haddel Kapitány és barátai – Anna Boden, Ryan Fleck: Captain Marvel

Hát eljött, aminek jönnie kellett: az első igazán ötlettelen, unalmas, feszültségmentes, erőltetett humorérzékű MCU-film, amit nem is csoda, hogy a „nagy testvér”, a hamarosan érkező, és már előzetesen rekordbevételre számottevő Bosszúállók: Végjáték (Endgame) árnyékában dugtak el a stúdió fejesei.

2019. március 07.

Multiverzális animáció mindenkinek – Spider-Man: Into the Spider-Verse / Pókember: Irány a Pókverzum!

Néhány hónappal azután, hogy meglehetősen hangosra sikerült a kirúgásuk a legutóbbi Star Wars-Disney-termék, a Solo rendezői székéből, Phil Lord és Chris Miller átvehette a maguk közös Oscar-díját: ha rendezőként nem is, de íróként és producerként a csúcsra értek. A Ruben Brandt nem jelölése után érthetően kissé szurkálódó hangulatban ültem le megnézni az Oscar-díjas Pókember-rajzfilmet, de ezúttal meg kellett adnom, méltó helyre került a díj.

2019. március 04.

Olcsóbb, mint nyaralni – Gabriele Salvatores: Mediterraneo

Vannak filmek, amik nem hazudnak, nem akarják magukat többnek kiadni, mint amik, és ezt már a csodásan semmitmondó címükkel is közlik. Az 1991-ben legjobb külföldi filmnek járó amerikai filmakadémiai díjat olasz földre szállító Mediterraneo pedig pontosan ilyen: egy hangulatos, tág, nemzetközi közönség által könnyen felismerhető valamit idéz meg a semmi igazán konkrét dolgot nem jelölő szó hangzása, és pontosan ennyire hangulatos, tág és könnyen befogadható a cím mögé „bújt” film is.

2019. március 02.

Fekete harcsa visszavág – James Wan: Aquaman

Miközben Bosszúállóék a tizenvalahányadik önálló filmjüknél tartanak az univerzumépítésben, és megtehették, hogy egy időre likvidálják a karaktereik felét, addig a Supermant és Batmant is a maga oldalán tudó DC még mindig csak kapkodni tud, szemérmetlenül koppintani, és reménykedni, hogy az általuk szerzői jogilag birtokolt alakok, illetve az őket játszó színészek önmagukban is elég kúlak ahhoz, hogy ne kelljen melléjük koherens világot, történetet, gondolatmenetet is szerkeszteni.

2018. december 17.

Robin Hood: Kezdődne! – Otto Bathurst: Robin Hood

Még hogy nem fejlődik a film! Ugyan röpke száz évvel a legelső mozgóképes Robin Hood-adaptáció után még mindig ezt a történetet rágcsálja újra Hollywood nagyjából nyolcévente, de 2018-ban a karakter végre elmondhatja magáról, hogy róla is készült egy rögtön mozi univerzumot vizionáló, és vélhetőleg rögtön elbukó, elhamarkodott, koncepciótlanságát technikai csillogásával elfödni igyekvő feldolgozás. Annyira vártuk már!

2018. december 03.

Ha rosszabb lenne, jobb lenne – Julius Avery: Overlord

Ritkán történik meg az, hogy a moziban ülve azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha ez a film valamivel rosszabbul lenne színészileg kivitelezve, esetleg értékelhetetlenül vágva vagy hangkeverve, mert akkor érteném. Érteném, hogy mit keres ez a történet a vásznon, ha valaki adott volna rá pár tízezer dollárt, de így, hogy J.J. Abrams producerkedésével fémjelezve fut ki a multiplexekbe szerte a világon, nem értem, hogy mi ez, és hogy mi szükség volt rá.

2018. november 21.

Nemzedékek legjobbjai – Szomjas György: Kopaszkutya (1981)

Azt sem tudom, hogy melyik „legfontosabb” kérdéssel kezdjem. Hogy aktuális-e ma az 1981-ben készült Kopaszkutya, hogy mennyire hiteles kordokumentum, hogy jó filmnek lehet-e nevezni, vagy hogy hogyan sikerült szinte a film „melléktermékeként” egy olyan zenei albumot megszülni, ami azóta is az egyik legtöbbet hallgatott és idézett, generációkat összekötő magyar lemez lett? Úgyhogy csak szépen sorban.

2018. augusztus 25.

Dehogyis Star Wars-utalás… – Jennifer Yuh Nelson: The Darkest Minds / Sötét elmék

Talán erőset mondok, de a kutyafáját! Hogy lehet az, hogy elég egy young adult-könyvszéria darálóján átgyúrni egy történetet, majd vászonra adaptálni úgy, hogy szinte egy az egyben ugyanazt a filmet kapjuk vissza, csak éppen bántóan egyszerű közhelymasszává silányítva egy réges-régi történetet – és ez ne minősüljön plágiumnak?

2018. augusztus 10.