A magyar filmművészet „láthatatlan” emberei – Magyar forgatókönyvírók I.
A nézők többsége egy filmből csak a sztárokat és esetleg a rendezőt jegyzi meg – a forgatókönyvírókat kevésbé. Ezen kíván segíteni ez a kiadvány.
A nézők többsége egy filmből csak a sztárokat és esetleg a rendezőt jegyzi meg – a forgatókönyvírókat kevésbé. Ezen kíván segíteni ez a kiadvány.
Errefelé, Európában többnyire sűrűn bólogatnak a konesszőrök, ha Kitano Takesi nevét hallják. És már mondják is: persze, ő a Tűzvirágok rendezője, kapott is érte egy Arany Oroszlánt 1997-ben. De kapott egy Ezüst Oroszlánt is 2003-ban, A szamuráj című filmjéért. És Cannes-ban is jól áll a szénája, bizony, kétszer is jelölték Arany Pálmára: 1999-ben a Kikudzsiró nyaráért, 2010-ben pedig az Emésztő haragért. Kiváló filmrendező! Kuroszava mester lelke valószínűleg beleköltözött 1998-ban.
Őszintén bevallom: ritkán találkozni ennyire lenyűgöző címmel a filmtörténetben. Egyszerűen lángra gyújtja a képzeletet. A moziba bevonuló néző agyában egymást kergetik a képek. Egy romanő, egy kalap és egy náci interraciális szerelmi háromszöge. Vagy: a náci egy fatális kalap segítségével menti meg a cigányasszonyt a munkatábor szörnyűségei elől.
És a román nemzeti filmművészet és -gyártás lángja ismét magasan lobog.
Három versenyfilm – bennük aligátorokkal terhelt álomképek, egy rendőrök elől nyilvánosházban rejtegetett kislány és egy tunéziai kamaszlány kalandja a titkosrendőrséggel – egy kihagyhatatlan, neonáci filmszatíra és egy szintén szórakoztató dokumentumfilm a spagettiwesternek örökségéről.
Mára csupa súlyos filmélmény jutott az emberi tapasztalás perifériájáról. Bevállalósok, hajrá!
Lugosi Béla évtizedekre meghatározta a módot, ahogyan Drakulát alakítani lehetett a vásznon. És bár azóta több száz, ha nem több ezer színész bújt a vérgróf bőrébe, az etalon mégis a Lugosi-féle karakter maradt, amihez viszonyítani, amitől eltérni lehet, így vagy úgy. Pedig nem örült, hogy beskatulyázták az örök gonosz szerepébe.
Tudjuk: az angyalok közöttünk járnak. Van, aki elhiszi, van, aki nem. Emlékszik-e valaki nyájas Olvasó Az élet csodaszépre? Frank Capra, 1947, bizony. Irtó bájos film. James Stewart (az Ember) és Henry Travers (az Angyal) utolérhetetlen kettőse láttán a néző inkább hiszi, mint nem, hogy az angyalok... És a Michaelra (Nora Ephron, 1996) emlékszik-e valaki? John Travolta, mint a részeges Mihály arkangyal, igen. Ezt a filmet nézve az ember inkább nem hiszi, hogy az angyalok... Vagy ott van Wim Wenders Berlin felett az ég című angyalfilmje. Vagy Brad Silberling Angyalok városa (1996). Jó angyalfilmek, meg rosszak.
TIFF, hétfő este, Kolozsvár, diákművelődési ház. Speckó vetítés. Vagyis ínyencségre számíthatott a néző. Meg is kapta. Ám előtte Tudor Giurgiu fesztiváligazgatónak muszáj volt elmondania, hogy a francia kultúra fényévekkel a román és egyéb országoké előtt jár. Nem kapott tapsot.
Láttunk még morbid osztrák filmet, szatírát Karasztánról, szerethető svéd trashfilmet és igazi koszovói filmdrámát. És ma is megyünk moziba!