A csillogó showbiznisz és a szomorúság mögötte – Thomas Kail, Steven Levenson: Fosse/Verdon

Ha Bob Fosse és Gwen Verdon a napjainkban élnének, minden kétséget kizáróan máris Fordont vagy Verse-t csinált volna belőlük a közvélemény. Ráadásul ők tényleg érdemesek arra, hogy fogalmat kreáljanak belőlük: évtizedeken át uralták Broadway-t, bajtársak voltak a munkában és a szerelemben egyaránt, és annak ellenére is lelki társak maradtak, hogy belátták: nem képesek együtt maradni. Kompromisszumokkal, önámítással, lemondással és fájdalmakkal, ugyanakkor páratlan sikerekkel és szenvedéllyel járó kapcsolatukat az FX új sorozata, a Verdon/Fosse mutatja be.

Egy reneszánsz ember – Franco Zeffirelli-portré

Bár a legtöbben valószínűleg akkor találkoztunk a nevével, amikor gimiben egyszer végig kellett ülnünk a Napfivér, Holdnővért, Franco Zeffirelli igazi reneszánsz művész volt, akinek már a születését is legendák övezik. A karizmatikus és a kulturális értékekre rendkívül érzékeny fiatalember egészen alulról, színházi kellékek összeszerelésével indította el bő hat évtizeden átívelő, utánozhatatlanul sokoldalú pályáját, amelynek számos emlékezetes filmalkotást köszönhetünk. Pedig a tavaly elhunyt rendező nem is elsősorban a mozivásznon alkotta a legmaradandóbbat.

„Nem azért lettem színész, hogy folyton siránkozó szépasszonyokat játsszak” – Interjú Szávai Viktóriával

Sokáig úgy érezte, megfullad az unalmas naivaszerepekben, amiket leggyakrabban ráosztottak, de mostanra kitört a szépnő skatulyából. Ascher Tamás azt mondta neki az egyetemen, hogy negyvenévesen fog szinkronba kerülni önmagával, de nem hagyta, hogy ez a mondat összetörje. Most színdarabot ír, rendszeresen forgat, és független szerelemprojektekben éli ki magát. Szávai Viktóriát legtöbben a Csak színház és más semmi sorozatból ismerik, a Filmtettfesztre pedig BÚÉK című filmjét kísérte el, ahol erdélyi kötődéseiről is beszélgettünk.

Gyerekjáték – Jeles András: Angyali üdvözlet (1984)

Jeles András harmadik (bemutatás szerint második) nagyjátékfilmjében nem kortárs társadalmi nihilizmust (A kis Valentino, Álombrigád), hanem lételméleti világdrámát rendezett: a Madách-féle Az ember tragédiáját tízévesekkel ültette vászonra. Ám experimentalizmusán és az álom motívumának felhasználásán nem változtatott, miképpen üzenete komorságán sem.

Állócsillag – az „örök Anikó” – Széles Anna-portré

Amikor a sztárt még filmcsillagnak hívták, és a marosvásárhelyi színészképzőt Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolának, járt oda egy lány... Karcsú, szőke, mosolygós, a szeme kék, mint a tiszta égbolt, s az egész jelenség olyan meseszép, mint egy megelevenedett Tündér Ilona. Ő lett a mi állócsillagunk. Széles Anna.

Dugdosnád a…? – Vlad Zamfirescu: Secretul fericirii

...legjobb barátod feleségét? Vagy a boldogságot? Egyáltalán mi a boldogság – és meg lehet-e, meg szabad-e mutatni? S akkor már fordított előjellel is: adnád-e a saját nődet a legjobb barátodnak? Nem cserébe, hanem csak úgy, barátság-erősítőként. Néha.

Álomjáték – Ingmar Bergman: Fanny és Alexander, 1982

Ingmar Bergmanra igazán nem lehet azt mondani, hogy nem volt elkényeztetve Oscar-szobrokkal. Háromszor hozta el Svédországnak az akadémiai díjat, először a Szűzforrásért (Jungfrukällan, 1960), másodszor a Tükör által homályosanért (Såsom i en spegel, 1961), harmadszor pedig a Fanny és Alexanderért. Emellett kilenc jelölést is begyűjtött és bár utolsónak kikiáltott mozifilmjéért a legjobb rendezői díjra is nominálták, „csak” a szokásos idegennyelvű honort zsebelhette be.