Pop, pasik, satöbbi – Sarah Kucserka, Veronica West: High Fidelity

Nick Hornby kultikus regényét húsz évvel ezelőtt már egy szintén kultikussá vált film formájában is megismerhette a nagyközönség, jó szívvel ajánlva azt férfiaknak-nőknek vegyesen, de azért mégiscsak egyértelműen férfi szemszögből ábrázolva, amire a magyar cím (Pop, csajok, satöbbi) csak ráerősített. Vajon mozgóképes szentségtörés-e egy ilyen alapanyaghoz hozzányúlni s még inkább: „nőiesíteni” azt? Az érzékeny periódusban akár egyetlen hétvége alatt is gyomorrontás nélkül fogyasztható High Fidelity szakítós toplistája mikor máskor, mint Valentin-napon debütált a Hulun.

Bálványimádás japán módra – Kyoko Miyake: Tokyo Idols

Bármiféle rosszindulat nélkül: a japánok furák, ezt eddig is tudtuk, de nyugati szemmel nézve a J-pop és a hozzá kapcsolódó idolkultúra egy extrán bizarr szociokulturális jelenség. A megelevenedett anime-figuraként éneklő-táncoló, nemritkán kiskorú, tizen-huszonéves „idolok” hatalmas kultusznak örvendenek a mai Japánban, mindenekelőtt a magányos, alacsony önértékelésű, megfeneklett életű férfiak körében. A Tokyo Idols izgalmas és kínos társadalmi lelet fiatal lányok és középkorú férfiak furcsa belső szabályokkal ritualizált kapcsolatáról, ami nem mellesleg óriási biznisz.

Éjjel-nappal Kodály körönd – Petrovics Eszter: A mi Kodályunk

Amikor a kereskedelmi tévék reality műsorokkal árasztották el az esti műsorsávot, kétféle kritika érte őket. Az egyik oldalról az egész műfajt támadták a mesterkélt párbeszédek és a valóságshow nevét meghazudtoló dramaturgia miatt, másrészt felmerült a puzséri értelemben vett szellemi kútmérgezés, a tény, hogy egy Éjjel-nappal Budapest nem teremt vagy közvetít semmilyen értéket. Az MMA támogatásával készült A mi Kodályunk azt a merész kérdést teszi fel, hogy vajon az előbbi hiányosságok megbocsáthatóak-e, ha a film tényleg mindent megtesz a kultúra terjesztéséért.

Egy reneszánsz ember – Franco Zeffirelli-portré

Bár a legtöbben valószínűleg akkor találkoztunk a nevével, amikor gimiben egyszer végig kellett ülnünk a Napfivér, Holdnővért, Franco Zeffirelli igazi reneszánsz művész volt, akinek már a születését is legendák övezik. A karizmatikus és a kulturális értékekre rendkívül érzékeny fiatalember egészen alulról, színházi kellékek összeszerelésével indította el bő hat évtizeden átívelő, utánozhatatlanul sokoldalú pályáját, amelynek számos emlékezetes filmalkotást köszönhetünk. Pedig a tavaly elhunyt rendező nem is elsősorban a mozivásznon alkotta a legmaradandóbbat.

Az utolsó csodagyerek – Erich Wolfgang Korngold portréja

Max Steiner mellett a szintén közép-európai származású Erich Wolfgang Korngold számít a klasszikus stúdiókorszak másik legmeghatározóbb filmzeneszerzőjének. Ám amíg Steiner feltartóztathatatlan tempóban több mint 200 filmhez adta nevét, a válogatósabb Korngold csupán 18 mozifilmen dolgozott. Úgy tűnik, neki ennyi is elegendő volt a halhatatlansághoz…

De jó lehetett ott lenni! – A koncertfilmekről és pár rendhagyó példáról

A hang, a dalok, a zene, a színpadon látható munka és koreográfia adott, de mindez a koncertfilmekben a montázs, a kép- és hangvágás, a szerkesztés alkotóelvei mentén válik a koncertet kiegészítő, kibővítő dokumentummá, melynek hangulata, hangvétele, tempója és dinamikája strukturált és manipulált. A koncertfilmek évtizedek óta bevetté vált, kellemetlenül és unalmasan standardizált beállításain túl is van azonban élet. Akadnak olyan filmek, melyek ebben az elhanyagolt dokumentumfilmes alműfajban is képesek újat mutatni, máshogy gondolkodni.

„Ez nem én vagyok” – A popipar és a popsztárok filmes reprezentációjáról

Amíg a popzenéről, a popelőadók autentikusságáról és a popiparban betöltött szerepükről manapság alig készülnek sokat mondó, érdekes, a témát a megszokottól eltérően megközelítő alkotások, be kell érnünk a ritkaságokkal, melyek az átlagosnál viszonylag részletesebben, mélyebben újszerűbben, foglalkoznak ezzel a filmekben leginkább csak meseszerűen, sémákat követve, vagy épp bántóan leegyszerűsítve bemutatott témával.

Esernyők és szélmalmok – Michel Legrand-portré

Kevés olyan zeneszerző akad, aki egyszerre képes drámailag sikeres aláfestést és igazi fülbemászó slágereket írni – főleg, ha ugyanazon a filmen belül kell elérni ezt a hatást. Az idén januárban elhunyt Michel Legrand mind Franciaországban, mind Hollywoodban tevékenyen kivette a részét a munkából, karrierje minden évtizedében nyerve egy Oscart. Míg az aláfestések díjakat nyertek, a dalok jazzsztenderdekké váltak.