A legötletesebb Saul Bass-főcímek

#10

That's Entertainment, Part II / Ez aztán a szórakozás, II. rész (r. Gene Kelly, 1976)

A Gene Kelly és Fred Astaire által vezényelt parádés MGM-összeállítás második részében olyan arcok tűnnek fel a stúdió múltjából, mint Greta Garbo, Katharine Hepburn, Cary Grant, Jean Harlow, a Marx-fivérek, valamint Laurel és Hardy. Már a főcímre érdemes alaposan odafigyelni, hiszen Saul Bass számos stílus ötvözetével adja meg a film alaphangulatát: családi fotóalbumok, tengerparti homokba írt nevek, meggyújtott levélpapír, vörös bársonyon aranybetűs kirakások, üzenet a palackban, írógépes nyomtatás, fába égetett billog.

A teljes főcím IDE kattintva tekinthető meg.

#9

The Pride and the Passion / Büszkeség és szenvedély (r. Stanley Kramer, 1957)

Ez volt az első munkája, melyet Stanley Kramernek tervezett. A napóleoni háborúk idején játszódó történelmi dráma stílusával rímelő főcím elég egyedinek számít Bass munkái között, ugyanis aprólékosan kidolgozott, részleteiben megrajzolt, vöröses színekben pompázó csataképeket látunk, melyeket a főszereplők portréja vált fel, hogy aztán újból a frontvonalról kapjunk vizuális jelentést. Igaz, hogy a rajzok David Fredenthal keze munkáját dicsérik, viszont a koncepció és a képi elemek harmonizálása a főcímek nagy mesterének köszönhető, kézjegye könnyen felismerhető.

 
A teljes főcím IDE kattintva tekinthető meg.

#8

Advise and Consent (r. Otto Preminger, 1962)

Az Otto Premingernek tervezett 13 főcím közül ez a hetedik Bass-produkció, mely egyben Charles Laughton legutolsó filmszerepét is bevezeti. Preminger drámája kellő távolságtartással, mégis behatóan szemlélteti a korabeli (és mondjuk ki, akár a napjainkbeli) Amerika politikai helyzetét, ami így egy fél évszázad elteltével sem tűnik idegennek számunkra. Bass kellő humorral vezeti fel és zárja le a filmet, a Fehér Ház kupolájából sütisdobozként viccesen előbukkanó feliratokat az amerikai zászló alsó része alatt megjelenő stábtagok nevei váltják fel, melyek Bass saját kézírásában jelennek meg, a háttérben a fekete semmivel. Az amerikai zászló viszont nem mindennapi, Bass megfosztotta egyéniségétől, a csillagok ugyanis hiányoznak róla, csak csíkokat látunk.

#7

The Seven Year Itch / Hétévi vágyakozás (r. Billy Wilder, 1955)

Az üres fekete képernyőt pasztellszínű négyzetek töltik meg, melyek ajtóként felfedik egy-egy szereplő nevét, fehér gyöngybetűkkel. A film címe négy négyzet mögül bukkan fel, az utolsó szóban szereplő T betű pedig még a nézőt is megtréfálja: a film címére utalva, lelógó kalapjával komótosan megvakarja törzsét. Ilyen mókásan kezdődik Billy Wilder egyik legikonikusabb filmje, mely Marilyn Monroe segítségével a hűtlenség, vágyakozás és a szex világába kalauzolja a nézőket. Amilyen pajkosan játékosak a kockák a főcímben, olyan huncut Monroe szerepe is, akinek nincs más dolga, csak hogy elegáns és vonzó, színes karakter legyen – mint a kockák és betűk az első képeken.

 
A teljes főcím IDE kattintva tekinthető meg.

#6

Bonjour tristesse / Jó reggelt, búbánat! (r. Otto Preminger, 1958)

Bass visszanyúlt a minimalizmus kísérleti műfajához, mely egyszerűségének ellenére mondanivalójában sokkal komplexebb üzenetet hordoz, mint azt kisiskolás stílusú ábrái sugallnák. A rajzok a film alapjául szolgáló Françoise Sagan-regény ívét követik: színpompás kagylók és korallok felvonultatásával kezd, melyek néhány képpel később csillagokká és virágokká, majd esőcseppekké válnak – végül pedig könnycseppek lesznek belőlük. Ebben a tarkán absztrakt, de mégis egyszerű kezdetben megjelennek a film fontosabb témái, mint a szenvedély, átalakulás, melankólia – a „kiábrándult fiatalság bibliája”.

#5

Walk on The Wild Side / Séta a járdaszélen (r. Edward Dmytryk, 1962)

Ez Bass egyetlen olyan főcíme, melynek főszereplője élő állat, ráadásul egy koromfekete cica. A feketeség türelemmel teli óvatossággal sétál fel-alá, míg a szereplők és az alkotók nevei szolidan megjelennek, sosem taszítva őt a háttérbe. Nyugalmát csupán egy fehér macska megjelenése zavarja meg, akivel végül komoly párbajba keveredik, ám főhősünk természetesen győztesen száll ki belőle. A lesben állás és a marakodás képeinek tökéletes táptalajt biztosít Elmer Bernstein zenéje, ami lassú és gyors ütemeivel követi végig a fekete macska történetét, aki akár a film főszereplőjének alteregója is lehetne – halkan lépked, mégis vonzza a bajt.

A teljes főcím IDE kattintva tekinthető meg.

#4

The Facts of Life / Az élet körülményei (r. Melvin Frank, 1960)

A nagyon viccesre fogott főcím már önmagában felér egy animációs kisjátékfilmmel, ami az élet „nagy” dolgait figurázza ki, a romantikus vígjátékok bűbájos módján. Egy hódítás lépéseinek szemtanúi lehetünk, ami virággal és csokoládéval kezdődik, ajándékok halmazával, majd egy randevúval folytatódik, végül pedig már az együttélés bensőséges pillanatait sejthetjük – mindez pedig csak nagyszerű kifogás arra, hogy a stáb összes neve felvonulhasson a képernyőn, az igazi móka még csak ezután kezdődik.

A teljes főcím IDE kattintva tekinthető meg.

#3

Around the World in Eighty Days / 80 nap alatt a föld körül (r. Michael Anderson, 1956)

Ebben a főcímben az a legérdekesebb, hogy igazából nem is létezik: Saul Bass munkája ugyanis csak a közel háromórás futamidő után tekinthető meg. Akkoriban ez számított a leghosszabb és legdrágább (65 ezer dollár) végecímnek, de minden befektetést megért, hiszen a színes, animációs kavalkádnak köszönhetően ez a film azon ritka példányok egyike lett, melyről a nézők nem menekültek ki azonnal, a stáblista felgördülésekor. A képek sorozata a filmben látottakat összegzi, és egy „Ki melyik jelenetben volt... és ki mit csinált.” felirattal indít, hogy aztán kártyalapokat, elefántokat, egy nem mindennapi bikaviadalt, sellőlányokat, háborús felvonulást és egy gőzhajót mutogasson az elégedett nézőknek, akik olyan büszkék magukra, hogy végre tényleg sikerült teljesen végignézniük egy filmet.

A teljes végecím IDE kattintva tekinthető meg.

#2

Ocean's Eleven / A dicső tizenegy (r. Lewis Milestone, 1960)

Az egyik legjobb hangulatú és legalaposabban kidolgozott főcím, melyben Bass tehetsége és esztétikai érzéke a legkitűnőbb lenyomatban találkozik. Lassan kezdünk 1-től 11-ig számolni, minden szám más színben pompázik, és egyre gyorsabban kezdik követni egymást, ami ugyanakkor a film tempójára is utal. Az animált stáblista egy fekete háttér előtt található, erőteljes, vibrálóan színes fények ölelik körül, így könnyűszerrel Las Vegasban érezhetjük magunkat, amire még a kártyajátékok és a játékautomaták megidézése is rásegít, a zenéről nem is beszélve. Pörgős, tömény élvezet.

A teljes főcím IDE kattintva tekinthető meg.

#1

Anatomy of a Murder / Egy gyilkosság anatómiája (r. Otto Preminger, 1959)

Egy nevetségesen egyszerű, mégis tökéletes főcím, melynek elkészülte a film forgatását is jócskán megelőzte, Duke Ellington zenéjével karöltve pedig a mai napig az egyik legelismertebb és legtipikusabb Bass-műnek számít, ráadásul személyes kedvenc is, ami a Preminger-filmeket illeti. Ahogyan a film címét ízeire tudjuk bontani, úgy bontja Bass is darabjaira az emberi testet, mindegyik karakter neve mellé egy-egy testrészt juttatva, ami éppen az adott szerephez illik (így jut James Stewartnak a fej, Ben Gazzarának egy láb, Arthur O'Connell-nek egy kéz stb.). A főcím végén látható feldarabolt emberi test pedig olyan tökéletesre és hatásosra sikeredett, hogy Spike Lee változtatás nélkül átvette Clockers c. filmjének szépítésére – az öröm egészen addig tartott, míg Saul Bass perrel nem kezdte fenyegetni.

A teljes főcím IDE kattintva tekinthető meg.