2021 legnagyobb csalódásai

Valamivel, khm, „normálisabb” év volt, mint a tavalyi, amikor moziba is alig jutottunk el, nemhogy csalódásnak tűnő dolgokat bevállaljunk. Azért idénre is jutott néhány bukta (természetesen kritikai, nem box office szempontokból). Íme, a Filmtett szerkesztő- és szerzőgárdájának idei fintorai:

#10

Darren Lynn Bousman: Spiral: From the Book of Saw / Spirál: Fűrész hagyatéka

„Reboot ide vagy oda, pontosan ott folytatja a mélyrepülést, ahol négy évvel ezelőtt a nyolcadik rész abbahagyta: egy teljesen kivéreztetett szériát próbálnak nagy mennyiségű vérrel újraéleszteni, a siker leghalványabb szikrája nélkül.”

Polák Zsóka: Újraélesztés kivéreztetéssel

#9

Lana Wachowski: Matrix Resurrections / Mátrix: Feltámadások

„A negyedik Mátrix-mozi már nem vésővel formálja a korszellemet, inkább az általános szórakoztatóipari és hollywoodi ízlésvilághoz simul. Egyetlen izgalmas állítása sincs a jelenkorról.”

Kovács Patrik: Morpheus alászáll

#8

Alan Taylor: The Many Saints of Newark

„[...] a végére az egész film lényege – hogy tudniillik megmutatni a kis Tony Soprano felnőtté, gengszterré válását – olyannyira elsikkad, hogy pszichológiailag teljesen megalapozatlannak, hiteltelennek, ezért röhejesnek tűnik.”

Jakab-Benke Nándor: Kismenők

#7

Cate Shortland: Black Widow / Fekete Özvegy

„Nem tudni, hogy Marvel urunk meddig tudja még eladni sok pénzért majdnem ugyanazt a történetet, dramaturgiát, hangulatot és humort, de úgy tűnik, sokadjára is sikerült és valószínűleg az idők vagy a kapitalizmus végezetéig Marvel-filmeket fogunk nézni.”

Sztercey Szabolcs Benedek: Szürke az özvegy

#6

Edgar Wright: Last Night in Soho / Utolsó éjszaka a Sohóban

Minden évben van egy-két film, ami felbukkan a legjobb és a legrosszabb alkotások között is. Idén ez a kétes érdem többek között Edgar Wright régóta várt filmjéé lett. Mi a pozitív kritikából tudunk idézni:

„Az Utolsó éjszaka a Sohóban egy magával ragadó hangulatú, csavaros és jól kidolgozott mű és egyben igazi moziélmény, amely nemcsak Wright, hanem a korszak rajongói számára is kötelező kaland.”

Gyöngyösi Lilla: Beszippant, megemészt és kiköp

#5

Leos Carax: Annette

„[...] egy olyan darab, amit egyesek imádni fognak, egyesek egy felszínes művészkedésnek tartani, néhányan keresni fogják benne az őrült formabontást, néhányan meg utálják. Carax-nak most nem sikerült igazán filmnyelvileg és tartalmilag robbantania.”

Sztercey Szabolcs Benedek: A szépség és a szörnyeteg

#4

Joe Wright: The Woman in the Window / Nő az ablakban

„[...] normálisan kidolgozott karakterek nélkül mindez csupán izzadtságszagú erőlködésnek hat. Ez a tény pedig legfőképpen azért fájdalmas, mert amúgy a főszerepet játszó Amy Adams mellett még más jól csengő nevű színészek is leszerződtek a projekthez. Julianne Moore, Jennifer Jason Leigh vagy Gary Oldman jelenlétével azonban se a forgatókönyvíró, se a rendező nem kezd az égvilágon semmit, alakításukat így értékelni sem nagyon lehet.”

Tóth Menyhért: Redőny a hátsó ablakon

#3

Bergendy Péter: Post Mortem

„[...] a rémisztgetés elveszti az erejét, mert szinte soha nincs összhangban egymással a színészi játék, az operatőri munka, a vágás ritmusa és főleg a zene, ami egyáltalán nem teremt borzongató hangulatot. Nem is a közhelyes hatáselemekkel van baj, hanem azzal, hogy ezeket sem képes hatásosan, működőképesen prezentálni a film. Mozgó tárgyak még sosem voltak ennyire nem-ijesztőek, de hullák közé beesni is elég nyugis élmény ez alapján.”

Gyöngyösi Lilla: Elrepült a szomszédasszony, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a hullától, meg is lehet szeretni

#2

Herendi Gábor: Toxikoma

„A Toxikoma nagyon felemás alkotás, amely képtelen fenntartani az erős és emlékezetes indítás lendületét, ugyanakkor elegendő szellemi muníciója sincs a folytatáshoz, így összességében elvesztegetett lehetőség marad.”

Gyöngyösi Lilla: Előbb toxi, aztán kóma

#1

Ridley Scott: House of Gucci / A Gucci-ház

A Gucci-ház az év egyik legnagyobb dobásaként indult, s végül egy két óra és harminchét perces gigászi reklámmá terebélyesedett. Az ilyen életrajzi drámákban annyiszor átismételt helyzeteket veszi újra, válogatja, s rakja egymás mellé – reménykedve, hogy a történet eredetisége, a valós karakterek egyedi filmet eredményeznek. De valahogy félúton kihal az egészből a toszkán szenvedély, s egy idegen elit veszteséges háborúja jelenik meg, ahol a legnagyobb egzotikum néhány erőltetett akcentus.”

Fazakas Lehel: Divat, akcentussal