Kedvenc amerikai sitcomjaink a 90-es évekből

A kilencvenes évekre jogosan emlékszünk úgy, mint a televíziózás egyik sötét Bermuda-háromszögére, mielőtt a Sopranos és a többiek elindították volna a (ki tudja hányadik) aranykorszakot. Egyvalamiben viszont tündökölt ez az évtized: mindennél több amerikai sitcom előtt derülhettünk, ha fogékonyak voltunk rájuk. Íme, tíz kanapéncsücsülős vígjáték a ninetiesből, amelyek a mai napig működnek.

#10

The Larry Sanders Show (1992-1998)

Egy késő esti beszélgetőműsor (à la Jay Leno, David Letterman) kulisszái mögött vagyunk a saját műsorok gyártásával épp kísérletezű HBO jóvoltából. Nem lett a legnépszerűbb sorozat (már csak azért sem, mert fizetős kábelcsatorna tartalmáról volt szó), de annál fontosabb mérföldkőnek bizonyult, ami nélkül nem létezett volna például a 30 Rock sem, Garry Shandling jellegzetesen szenvtelen humora pedig azóta is sokat utánzott (holott utánozhatatlan).

A titkos favorit: Hank Kingsley (Jeffrey Tambor)

#9

Szeretünk, Raymond (Everybody Loves Raymond, 1996-2005)

Ha Jerry Seinfeldnek sikerült stand-upból kultikus sitcomot varázsolni, akkor Ray Romanónak miért ne sikerülhetne? Persze, a két sorozat nem is különbözhetne jobban azonkívül, hogy mindkettő címszereplője egy civil a színészek között. Ez egy félig munkahelyi (Raymond egy sporttudósító), félig családi sitcom, és mondani sem kell, hogy a vicces karakterek viszik előre, mint például a bernáthegyi kutya humán megfelelője, a testvért alakító Brad Garrett.

A titkos favorit: Robert Barone (Brad Garrett) és Frank Barone (Peter Boyle)

#8

Roseanne (1988-1997)

Mintha csak a Rém rendes család reciprokát látnánk: egy melóscsalád, akik viszont nem azért pofátlanok egymással, mert az vicces, hanem mert szociografikusan ilyennek gondolták őket az alkotók. A Roseanne humorban kevésbé volt jó, viszont érződött benne egy műgond, amivel a változás előtt álló amerikai társadalmat megpróbálták megrajzolni. Annál nagyobb volt az elképedés később, amikor a 2010-es évek végi rebootot lefújtak a közepén a címszereplő Roseanne Barr Obama-kritikái miatt.

A titkos favorit: Dan Conner (John Goodman)

#7

Házi barkács (Home Improvement, 1991-1999)

A sorozat kedves, családi aspektusai mára már nem túl érdekesek, a „sorozat a sorozatban” jelleg viszont ma is érdekes (Tim Allennek egy barkácsolós tévéműsora van a sorozatban), a benne propagált macsóságról nem is beszélve – pláne, hogy nem igazán lehet eldönteni, hogy parodisztikus vagy komolyanveendő. Egyetlen igazán zseniális húzása van a sorozatnak: a szomszéd, aki mindig a kerítés mögül bámul át, és a szemein meg a fejebúbján kívül soha nem látjuk.

A titkos favorit: Dr. Wilson Wilson (Earl Hindman)

#6

A dumagép (Frasier, 1993-2004)

Ha van „highbrow” sitcom, akkor ez az. Ártalmatlan Cheers-spinoffként indult (ami a nyolcvanas éveknek volt olyan, mint Frasier a kilencveneseknek), minden idők egyik legagyondíjazottabb sorozata lett, főleg a rádiós életmód-tanácsadó pszichiáter címkaraktert alakító Kelsey Grammernek köszönhetően, akinek elitizmusa folyamatos komikus konfliktusban van rendőr édesapja földhözragadtságával. A sorozatnak a mai napig temérdek rajongója van, ezért ésszerűnek tűnt bejelenteni a jövőre tervezett rebootot.

A titkos favorit: Eddie, a kutya (Moose)

 

#5

Űrbalekok (3rd Rock from the Sun, 1996-2001)

A sorozat premisszája rizikós (négy földönkívüli érkezik a Földre, és megpróbálnak beilleszkedni normális családként), de sikerült karakteresen végrehajtani, nem kis mértékben a színészgárdának (John Lithgow, French Stewart stb) köszönhetően. Mondani sem kell, hogy a poénok nagyrésze a (számunkra egyértelmű) földlakói mentalitás kívülről láttatásában rejtőzik.

A titkos favorit: Harry Solomon (French Stewart)

#4

Jóbarátok (Friends, 1994-2004)

Ugyan bizonyos aspektusai nem öregedtek jól, a Jóbarátok alaposan eltalált valamit a nagyvárosi, szeriális monogámiát, vagy igazából szingliéletet élő fiatalok életérzéséből, így kortalanságra kárhoztatott. Nemrég írtuk a sorozatról egy, a sorozat fontosságát taglaló összeállításunkban: „A Jóbarátok a popkultúra része lett. Hogy miért? Talán mert komfortérzetet ad, talán mert a Föld minden részén befogadható, talán mert minden összejött neki, jókor volt jó helyen. Szeretjük és nem szeretjük, úgy etalon, hogy közben nem etalon.”

A titkos favorit: Janice (Maggie Wheeler)

#3

Egy rém rendes család (Married... With Children, 1987-1997)

A sorozatgyilkos nevét kapó, cipőárus Al Bundyt és kicsiny családját valószínűleg senkinek sem kell bemutatni, egymást folyamatosan zrikáló karakterei kitűnően tartanak görbe tükröt a magát középosztályúnak gondoló amerikai kanapélakókról. Mintha csak a Simpons élőszereplős verzióját néznénk, a kilencvenes években szocializálódók számára ez jelentette A Tévésorozatot.

A titkos favorit: Jefferson D'Arcy (Ted McGinley)

#2

NewsRadio (1995-1999)

A korszak egyik kevésbé ismert darabja nem tudott nagy tömegeket megszólítani, így nem is ért meg többet öt évadnál. Pedig megérdemelte volna, hiszen a klausztrofób munkahelyi sitcomok egyik királya, ami elsősorban a bivalyerős karaktergárdának köszönheti nagyszerűségét. Közülük is kitűnik a szociopata-gyanús Bill McNeal, a klasszikus orgánummal megáldott bemondó, akit Phil Hartman alakított. Valószínűleg az ő korai (1998-as) halála is hozzájárult ahhoz, hogy a sorozatot abbahagyták.

A titkos favorit: Bill (Phil Hartman)

#1

Seinfeld (1989-1998)

A sitcom-műfaj koronázatlan királya, a show, ami nem szól semmiről (de lehet, hogy inkább a semmiről szól). A félórás tévévígjáték műfaja a Seinfelddel érkezett el a felnőttkorba, olyannyira, hogy egy adott ponton egy gigantikus meta/önreflexív  csavarral a sorozat arról kezd szólni, hogy hogyan készült. Ma már tudjuk, hogy a címszereplő Jerry Seinfeld stand-upjai csak alibiként szolgáltak Larry David cinikus, semmit és senkit nem kímélő humorához. Végre egy sorozat, ahol nincs kibékülés, pátosz, szipogás, sem a családi értékek fontosságának nézőbe való sulykolása. Itt mindenki egoista szociopata. „A végletesen kemény és sötét humor iránti szimpátiájuk mellett azonban a Seinfeld készítőit leginkább a mindennapok érdeklik. Olyan fájdalmasan hétköznapi események bolháiból gyúrnak közös erővel torz elefántot, melyekre a bagatell kifejezés szinte meg sem felel.” – írtuk cikkünkben pár éve.

A titkos favorit: Kramer (Michael Richards) és Newman (Wayne Knight)