Filmzenék, amelyek jobbak, mint a film

Kinek nincs olyan filmzenéje, amit szívesen dúdol akár évekkel a vizuális élmény elhalványulása után is? Íme, pár film, amit a zene tett naggyá. Vagy mentett meg…

#10

A későbbi Star Wars-trilógiák (1999-2005; 2015-2019)

Túlzás azt állítani, hogy ezt a hat filmet a zene teszi fogyaszthatóvá, főleg, hogy John Williams is sokszor már csak saját ismétli – de tény, hogy ha van egyetlen dolog, ami tényleg konstans módon színvonalas a hatalmasra duzzadt (és még mindig duzzadó) Csillagok háborúja-univerzumból, akkor az a zene.

Futottak még: sok film Hans Zimmer-zenével, az Elvis-, a Beatles-mozik, a Marie Antoinette, no meg a Wes Anderson-katalógus fele.

 

#9

A forrás / A kút (The Fountain, 2006)

Ha finoman akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy Clint Mansell nagyszerű zenéje (a Kronos kvartettt és a Mogwai előadásában) jótékonyan megtámogatja Aronofsky nem mindig koherens mozgóképes fogalmazását. Ha nem akarunk finomak lenni, akkor csak bevágjuk ezt a zenerészletet a mondandónkba.

#8

Bíboreső (Purple Rain, 1984)

Itt a film igazából csak egy alibi Prince egyre menőbb személyiségének és zenéjének kihasználására (oké, fejésére). Így és csakis így működőképes.

#7

Az utolsó akcióhős (Last Action Hero, 1993)

Oké, egyezzünk meg: nem rossz film Az utolsó akcióhős, főleg ha egy érához írt szerenádként tekintünk rá. A soundtrack viszont egyáltalán nem szerenádos: ehhez a filmhez írta az AC/DC a '90-es éveik egyik legnagyobb slágerét, a Big Gunt, de olyan más rock/metál előadók gázsiját is sikerült még leperkálni az OST-hez, mint a Megadeth, a Def Leppard, vagy az Aerosmith. Pedig ez a korszak már javában a grunge érája volt, ahol elvileg a göndörhajú, előző évtizedből származó rockereknek semmi keresnivalója nem lett volna... szóval a csavar dupla: nemcsak az akciófilmek, hanem a nyolcvanas évek zenéi is egyfajta camp-piedesztálra kerülnek itt.

#6

Dűne (Dune, 1984)

Kakukktojás a David Lynch-filmográfiában (bocsánat, Alan Smithee), de legalább elkészült (a Jodorowsky-verziótól eltérően). Annyi már az első percek után érződik rajta, hogy ez egy produceri szörnyszülött, nem szerzői film (reméljük, a Villeneuve-verzió ennél jobb lesz), de legalább a filmzenéhez sikerült megnyerni a Toto zenekart, akiket a Bécsi Filharmonikusok kísérnek. És akkor a Brian Eno által szerzett darabról nem is beszéltünk.

#5

Az ítélet éjszakája (Judgment Night, 1993)

Egy film, amely soundtrackjének fontossága messze túlmutat magán a mozin. A kilencvenes évek eleje-közepe amúgy is termékeny időszak volt, ami a keményebb (metál, hardcore) és populárisabb (hip-hop) műfajok keresztezését illeti, egy leleményes zenei producer viszont leültetett ehhez a filmzenealbumhoz egy csomó előadót és bandát a vízválasztó két oldaláról (Living Colour és Run DMC, Slayer és Ice-T, Sonic Youth és Cypress Hill stb.), és megcsinálták minden idők egyik legérdekesebb albumát, ami lássuk be, csak a filmnek köszönheti létét, önálló projektként talán nem állt volna lábra.

#4

TRON: Örökség (TRON: Legacy, 2010)

Esküszöm, amikor először láttam a magyar címet, azt olvastam, hogy TRON: Ökörség. Freudi félreolvasás volt, de igazam lett, a filmből szinte senki sem emlékszik semmire – kivéve a Daft Punk nagyszerű zenéjét.

#3

Mindörökké Batman (Batman Forever, 1995)

Azóta is naponta kell gyónnia Schumachernek a mellbimbós Batman-filmekért, amelyekkel szinte örökre kinyírta a jó öreg Denevérembert, egyvalami miatt viszont nem kell szégyenkeznie: a filmzenék miatt. Sőt, kicsit olybá is tűnik, hogy így gondolkozhattak: egy szuper filmzenealbum mellé akkor már csináljunk egy filmet is... A U2 azóta sem írt ilyen jó dalt (Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, Kill Me), no meg ott van Seal azóta klasszikusá érett nótája, a Kiss from a Rose is, de olyanok is helyet kaptak a soundtrackben, mint Nick Cave, PJ Harvey, vagy a Flaming Lips. Felejtsd el a filmet, vedd meg a CD-t. A videoklipekről ne is beszéljünk: valószínűleg a kilencvenes években vette át a PR az írányítást Hollywoodban, itt még tökéletesen működött.

#2

Flash Gordon (1980)

A borzalmas színészi játék (még Max von Sydow sem menti meg a gárdát), a kínos jelmezek és a jellegtelen sci-fi/fantasy-történet filmje lenne, ha valaki emlékezne rá. Ehelyett a Queen által szerzett filmzenére biztosan emlékszünk, pedig milyen egyszerű! A zenekar ki is adta külön albumként, ami lehet, hogy nem mindig a legjobb zenepiaci húzás, viszont a filmmel ellentétben Mercuryék sikeresen át tudtak bukni az „olyan rossz, hogy már jó” túloldalára.

#1

Conan, a barbár (Conan the Barbarian, 1982)

Hiába csillog Schwarzenegger tökéletes mellizma, hiába vergődnek hiányos göncökben jobbnál jobb csajok, hiába villan ijesztően James Earl Jones főgonoszának szeme, az Új-Hollywood-fészekalj „b-stockjának”, John Miliusnak a Conan-adaptációja egy lassú, unalmas fantasy-pótlék lenne. Ha nem lenne Basil Poledouris zenéje. A görög-amerikai zseni már több filmet mentett meg klasszikus ihletésű futamaival, azonban ez az Orffot és Wagnert középkorias military-romantikában összeházasító, néha menetelős, néha lassan virágzós dallamvilág konkrétan megcsinálja ezt a filmet.