Kedvenc Belmondo-filmjeink

Godard-tól Melville-ig, újhullámtól műfajig: a héten eltávozott francia színészóriásra emlékezünk.

#9

Léon Morin, a pap (Léon Morin, prêtre, r. Jean-Pierre Melville, 1961)

Már a film szinopszisa is tökéletes: egy özvegy, kommunista nő szerelmes lesz Párizs megszállása alatt egy katolikus papba, akit azért keres fel, hogy megkeresztelje kislányát. Belmondo partnere ezúttal Emmanuelle Riva, és amennyire elüt a krimijeiről ismert Melville filmográfiájának többi darabjától, annyira kirí a Belmondo-összes közül is. Amennyire stílusosan hozta a gengsztereket, keményfiúkat, annyi érzékenységgel kelti életre az elnyomott szexualitással küzdő papot is.

#8

Egy asszony meg a lánya (La ciociara, r. Vittorio de Sica, 1961)

A válogatásunkban szereplő egyetlen film, amelynek Jean-Paul Belmondo nem a főszereplője – jelentősége folytán mégis itt a helye. Ez a film ugyanis a Sophia Lorené, ő viszi el az összes pálmát ebben az Alberto Moravia regényéből adaptált, az olasz neorealizmus egyik ikonikus figurája, Vittorio de Sica által rendezett, részben Cesare Zavattini által írt klasszikus, fekete-fehér alkotásban. A második világháború borzalmai elől menekülő asszony és tizenéves leánya történetében a részben olasz származású Belmondo – a lányba szerelmes fiatalember szerepében – bebizonyította: számára nincs olyan, hogy mellékszerep.

#7

Az áruló / A besúgó (Le doulos, r. Jean-Pierre Melville, 1962)

Hogy mi a doulos? Egyfajta kalap. És a francia bűnügyi szlengben rendőrségi informátort is jelent. Olyat, aki köpni szokott. Egy ilyen morálisan züllött figura Silien is, akinek simulékony kétéltűségét Belmondo tökéletesen formálja meg. Talán ez a legjobb film a három Belmondo-Melville kollaborációból: a francia krimipápa mozijai közül talán csak A szamuráj előzi meg feszültségben, tökéletességben – a barát és vetélytárs Delon főszereplésével...

#6

Ellenségem holtteste (Le corps de mon ennemi, 1976, r. Henri Verneuil)

A Monte Cristo grófjának jól ismert sztoriját idézi ez a bűnügyi történetbe oltott társadalmi dráma: főhősét, akárcsak az ifjú Edmond Dantèst, koholt vádakkal, koncepciós eljárás keretében csukják börtönbe, de miután kiszabadul, úgy dönt, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, felgöngyölíti az ügyet, amely miatt hét évig ült a hűvösön. Leclerc szerepében Belmondo hozza azt a pimasz, sármőr, csibész karaktert, amely több más filmjéből ismerős, a felszín mögött azonban a tét nagyobb: lassú (a film néhol kissé vontatottá is válik), kimódolt, csavaros bosszúhadjárata egyfajta társadalmi igazságtétel is. Mulatságos adalék: a filmben feltűnik egy magyar mellékszereplő – ráadásul sztárfocista szerepben –, akit úgy hívnak, hogy Serge Cojac…

#5

Bolond Pierrot (Pierrot le fou, r. Jean-Luc Godard, 1965)

Belmondo harmadik és utolsó filmje Godard-ral (ha nem számoljuk a Charlotte és az ő pasija című rövidet), amelyből ha másra nem is, a (forgatáskor még épp igen, de a bemutatóra már nem Godard-né) Anna Karinával való legendás kocsikázásra biztosan emlékszünk. Egyfajta fanyar boniésklájd-átirat két évvel Arthur Penn remeke előtt, a társadalomból való kimenekülés és a végzetes szabadságszeretet filmje, nem mellesleg pedig metafilm, poszt-film, vagy hívd ahogy akarod, újhullám az újhullámon belül. Ha Belmondo 1960-ban azzal csinált stílust, hogy ajkait súrolta, itt azt az arcot felrobbantotta, és már semmi sem lett ugyanolyan.

#4

Borsalino (r. Jacques Deray, 1970)

A Film, Amelyben Jean-Paul Belmondo Együtt Játszik Alain Delonnal. Nem ez az egyetlen film, amelyben mindketten feltűntek, illetve ők alakították a főszereplő párost, de a Két apának mennyi a fele? azért nem kapna helyet egyik életmű legsikerültebb darabjai között sem. A Borsalino viszont igazi kultuszfilmmé vált, az addig a francia újhullám ikonikus színészeinek számító Belmondo és Delon ezzel írták be magukat a gengszterfilm történetébe is. A két csirkefogó, de alapvetően rokonszenves gengszter „együttműködése” több emlékezetes jelenetet eredményezett, de ha mást nem, a kettejük közti verekedést nem felejti, aki látta – mellesleg ez a mozzanat ágyazott meg többek közt annak az elterjedt tévhitnek, miszerint a viszonyukat állandó rivalizálás jellemezte volna, amit ők többször cáfoltak.

#3

A Mississippi szirénje (La sirène du Mississipi, r. François Truffaut, 1969)

Hihetetlennek tűnik, de Belmondónak ez az egyetlen filmje az újhullám másik ikonikus rendezőjével, Truffaut-val. Ráadásul ez már a hatvanas évek végén készült, amikor az „újhullám” címke kezdett kiüresedni, és Truffaut egyre műfajibb filmekkel kezdett kecsegtetni. Ez is az: vérbeli krimi, ahol Belmondo egy olyan dúsgazdag ültetvényest alakít egy sziget kellős közepén, aki házassági hirdetést ad fel. Erre jelentkezik Catherine Deneuve, akinél fatale-abb femme nem is kell ebbe a színes-szagos, erotikától izzó filmbe. Trailer.

#2

A profi (Le professionel, r. Georges Lautner, 1981)

Belmondo újhullámos éveit követő – ha úgy tetszik, műfajfilmes – korszakának talán legismertebb filmje. Vérbeli akcióthriller, kémfilmes beütéssel, amelynek hőse, Joss Beaumont titkosügynökként azt a megbízást kapja, hogy likvidálja egy afrikai köztársaság elnökét, de a nemzetközi helyzet időközben megváltozik, változnak a tervek is, az akciót lefújják, végrehajtóját pedig benne hagyják a pácban. Beaumont-t azonban nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja: megszökik a fegyenctáborból, és úgy dönt, márpedig saját szakállára befejezi a küldetést, azaz megöli a diktátort – ezzel kezdetét veszi a macska-egér játék közte és egykori főnökei között. Egy érett, kiteljesedett Belmondót láthatunk az elszánt (és végül: halálra szánt) ügynök szerepében, aki talán a film egészének szintje felett teljesít – és sokáig fülünkbe csengenek Ennio Morricone zenei főtémájának dallamai is.

#1

Kifulladásig (Á bout de souffle, r. Jean-Luc Godard, 1960)

Minden ezzel kezdődött. Belmondo karrierje (noha már fel-felbukkant filmekben azelőtt), Godard karrierje, no meg az egész francia újhullám. Nemcsak Bébel – ahogy kollegái hívták a bokszolóból lett színészt –, hanem a korszak talán legikonikusabb szerepe, a kisstílű bűnöző apotheózisa, a folyamatos cigifüst, a férfi-nő macska-egér játék, a hihetetlenül tágas Párizs... no meg az ajaksúrolás, ami egyszerre vonzó és elidegenítő gesztus. A film, ami maga a stílus – de a stílus az meg Belmondo. Na de ki az a Kovács László? (Trivia a filmről ide kattintva.)