Tíz esszenciális Fábri-film

Fábri Zoltán filmtörténeti klasszikus – a „klasszikus” jelző azonban olykor épp annyira bezár, mint kiemel.

#10

Utószezon, 1967

„[...] a főszereplőt kivéve mindenki az ellenállási mozgalom részese. Az Utószezon azonban hatalmasat csavar ezen a képleten, és olyan helyzetet teremt, melyben a szereplők mindegyike kollaborál – részese a holocaust és a második világháború katasztrófájának. Fábrinak ez a filmje mutatja be a legbonyolultabban kollaboráció és lelkiismeret-furdalás csapdáit – sem egyértelmű felmentést, sem feloldást, sem tiszta szembesítést nem kínálva [...] Az Utószezon burleszk-elemeket, modernista álomvalóságot és történelmi szembesítés-drámát egyaránt felhasználó stíluseklektikája határpont Fábri életművében.”

Varga Balázs: Régi és új – Rendezőportrék: Fábri Zoltán

#9

Húsz óra, 1965

„A négy egykori cseléd-szegényparaszt élettörténetét, ezen keresztül a magyar falu átalakulásának húsz évét summázó Húsz óra sokszorosan keretezett és kommentált története (hiszen a cselekmény interjúk-nézőpontok-vélemények sokszólamúságából bontakozik ki) drámai erővel mutatja meg egyéni világok és társadalmi igazságok egyenlőtlen küzdelmét. A film időfelbontásos, mozaikos szerkezete egyrészt modernista stílusjegy, másrészt a hatalom és a művészek, a politika és a társadalom között sajátos dialógust modellező párbeszédek, monológok és vallomások sorozata.”

Varga Balázs: Régi és új – Rendezőportrék: Fábri Zoltán

#8

Két félidő a pokolban, 1961

„Éveket kellett várni egy olyan filmre, ahol megint a futballt illette meg a központi szerep, egészen 1961-ig, Fábri Zoltán Két félidő a pokolban című alkotásáig. Érdekes módon a foci és a diktatúra összefonódását Fábri sem ereszti. Sőt, ő nem is a szatíra-formát választja, hanem nagyon is drámai eszközökkel igyekszik ezt az összefonódást vázolni. Története a második világháborúban játszódik, amikor egy büntetőszázad lerobbant katonái közül igyekeznek egy csapatnyi embert összeverbuválni a Hitler születésnapjára rendezendő ünnepi mérkőzésre. Az ellenfél: a német hadsereg jó erőben lévő játékosai.”

Beretvás Gábor: Cselek és gáncsok – Futball a magyar filmművészetben

 

#7

Édes Anna, 1958

„Nyúl Bélát és Annát egyaránt sarokba szorítják, mindketten legtisztább érzéseik, véleményük, saját maguk megtagadására kényszerülnek. Nem urai saját történetüknek, feltartóztathatatlanul sodródnak, az ésszerűség helyett az ösztön vezeti a cselekedeteiket. Elbuknak [...] (Annát a csendőrök vezetik el), mert csak ezen az áron képesek megvédeni emberi méltóságukat.”

Varga Balázs: Régi és új – Rendezőportrék: Fábri Zoltán

#6

Isten hozta, őrnagy úr!, 1969

„Míg az eredeti műben, ahogy a címe – Tóték – is mutatja, a család volt a főszerepben, itt áthelyeződik a hangsúly a Mátrába regenerálódni érkező őrnagyra. Latinovits alakítása ötletes, bátor, kicsit zabolátlan, de éppen az ilyen túljátszások teremtik meg az abszurdot kiválóan, amely az örkényi próza esszenciája. Ez az abszurd persze a forgatókönyvből adódik, hiszen Örkény azonnal fogyaszthatóra írta, zseniális módon tesz azonban ehhez hozzá Fábri rendezése is. Apró filmnyelvi momentumok építik a valószínűtlenséget, és emelik fokozatosan olyan szintre a feszültséget, amelyet bizony egy kiadós kacagással kell katartikusan oldania a nézőnek.”

Kriston Attila: Milyen mély a Nyúlbélák ürege? – Fábri Zoltán: Isten hozta, őrnagy úr! (Magyar 120-ak)

#5

Magyarok, 1978

„Apokalipszis-film-e a Magyarok? A tél-tavasz-nyár-ősz-tél dramaturgiai egységű váza 16 fejezetre épül, az idő kérlelhetetlen múlását mutatja e szikár struktúra, amelyben a történelem kereke baljóslatúan, visszafordíthatatlanul pörög. Ezt a teret járják be a szereplők, nem értelmezve a korszakot és következményeit. Fábri lassú, olykor kistotálokkal operáló képeiben sokszor szűkít, majd távolít – kiemelve ezzel olyan epizódokat, amelyekkel a szikár képeket megtöri és a nézőnek üzen: minden a végét járja már, a szereplők számára alig észrevehetően.”

Ritter György: Fábiánék szembesülései – Fábri Zoltán: Magyarok (Magyar 120-ak)

#4

Hannibál tanár úr, 1956

„Érdekesség, hogy a köznyelvben a nyúlbéla a gyávaság szinonimájává vált, pedig Fábri Nyúl Bélája becsületes, egyenes tartású figura. Egy összetett ember, aki a hétköznapokban meghunyászkodik, de a nehéz helyzetekben egyenes marad a gerince. Ha tűz üt ki a szertárban, ő menti ki, amit ki kell, de a dicsőséget már az igazgató aratja le érte. Nyúl a veleszületett szelídségével képtelen kiállni magáért, ezért is alkalmas az áldozatszerepre. Naivan azt hiszi, úgyis győz a józan ész.”

Soós Tamás: Az értelmiség meghal, ha nem mond többé igazat – Fábri Zoltán: Hannibál tanár úr (Magyar 120-ak)

#3

A Pál utcai fiúk, 1969

Talán senkinek sem kell bemutatni sem az irodalmi alapanyagot, sem a belőle készült filmklasszikust – a többi Fábri-filmtől eltérően viszont ez külföldön is kultfilmnek számít. Ez valószínűleg akkor is így lenne, ha nem csupa angol ajkú külföldi színészgyerek alakította volna a legfontosabb szerepeket.

#2

Körhinta, 1955

„Fábri kézjegyének fontos eleme volt Törőcsik karaktere. A Körhinta forgatásakor 19 éves főiskolai hallgató [...] kalandos úton jutott el a Színművészeti Főiskolára. A szerencse mellette állt, ugyanis elsőéves volt, amikor Fábri felfedezte. Ő ajánlotta, hogy eredeti Marianne nevét Marira rövidítse. A Körhinta 1956-ban került a vásznakra, s rögtön Cannes-ig repítette az ifjú színésznőt. Új színt hozott a magyar színészvilágba; a paraszti világból jövő, ártatlan, de az archaikus, igazságtalan értékeket megkérdőjelező nőalak jelképe lett.”

Ritter György: „…és messze túl a szögeken, sebeken” – Törőcsik Mari-portré

#1

Az ötödik pecsét, 1976

„[Latinovits] Zoli mindenkit jól felbosszantott, ahogy szokott. Ott volt vele Bagó, a pulija, és azt akarta, hogy legyen benne a jelenetben. Fábri kézzel-lábbal tiltakozott, hogy a kutya elviszi a figyelmet, különben is odakakál, odapisil, kiszalad. És amikor marhára állt már a bál, azt mondta Fábri, »persze hogy kint marad a kutya, hülyeség az egész«. Majd megkérdezte: »Miért csináltad, Zolikám?« »Hogy helyzetbe hozzam magam.« És utána tökéletesen megcsinálta a jelenetet.”

Soós Tamás: „Nála tanultuk meg, mi az a szabadság” – interjú Cserhalmi Györggyel