New York a világ legtöbbet fényképezett városa, az amerikai filmek nyolcvanöt százaléka itt játszódik, és a hetedik művészetnek köszönhetően bármelyik földrészen is született az ember, valamilyen szinten otthonosan mozog a városban. Már ideérkezésem előtt is könnyűszerrel eligazodtam volna New Yorkban az otthoni „hét évnek” köszönhetően, amikor is az erdélyi mozitermekben szívtam magamba Manhattan felhőkarcolóinak kontúrvonalát, Brooklyn utcasarkait, a fekete Harlem sikátorait.
Filmbolondként New Yorkban mozizni olyan, mint muzulmánként Mekkában imádkozni. Az amerikai metropolis filmszínházaival is a moziban ismerkedtem meg. Woody Allen majdnem mindenik New York-filmjében van legalább egy olyan jelenet, amelyikben a színész-rendező az épp „szolgálatos” nőjével egy művészmozi előtt álldogál Bergman vagy Kurosawa-előadásra várva bebocsátást, s miközben azért görcsölnek, hogy kapnak-e jegyet, és időben be tudnak-e jutni a terembe, „elbűvölő” egzisztencialista társalgásba bonyolódnak. Ilyen előismeretekkel vágtam neki a New York-i moziéletnek.
Átlagmozik és átlagfilmek
A Nagy Alma mozijainak túlnyomó többségét négy mammutcég működteti: a City Cinemas, a Clearview Cinemas, a Loews Cinemas és a United Artists Cinemas. Átlagmozinak itt a többemeletes, legalább 5-6 előadásteremmel rendelkező multiplex számít, de például a United Artists Union Square-en levő multiplexében 24 teremben folynak egy időben a vetítések. Május végén, óriási reklámkampány után került műsorra a Pixar Pictures legújabb, Disney forgalmazta animációs filmje, a Finding Nemo, amelyet a fentebb említett United Artists filmszínházban az első hétvégén 10 különböző teremben játszottak, 20 perces időközönkénti kezdési időponttal. Los Angeles és New York kiemelt mozijaiban szokták megtartani a szakmabeliek és a sajtó képviselői számára az elővetítéseket, akik így egy héttel az országos bemutató előtt megnézhetik az álomstúdiók legújabb produktumát. Ilyen alkalmakkor a stúdiók körüludvarolják a forgalmazókat és a kritikusokat, tejben-vajban fürösztik őket, hogy a filmjüket megvegyék, illetve recenzióikba becsempésszenek egy-egy olyan szót, félmondatot, amit majd a reklámhadjáratban felhasználhatnak.
A New York Times pénteken külön 28 oldalas színház- és mozimelléklettel jelentkezik, ahol a nagy stúdiók egész oldalakat vásárolnak meg épp aktuális szuperprodukciójuk számára. Ezeken a film címe felett ölés betűkkel áll egy-egy ismert kritikus egyszavas, vagy rövid mondatos megállapítása az alkotásról. Eszerint csupa „nagyszerű”, „csodálatos”, „felejthetetlen” stb. film készül. És ez hetente ismétlődik… Az új filmek péntekenként kerülnek vászonra, és sikerüket vagy bukásukat nagymértékben meghatározza az első vetítési hétvégén hozott bevétel. Ettől függ ugyanis az, hogy a forgalmazók hány tekerccsel indítják útnak. Vannak ellenpéldák is, ugyanis Nia Vardalos Bazi nagy görög lagzi című filmje több, mint egy évvel ezelőtt alig 10 kópiával került a mozikba, és manapság közel 3000 filmszínházban játsszák, miközben minden idők legnagyobb indie-sikere lett. A Wachowski-testvérek Matrix: Reloaded című megaprodukcióját az első vetítési hét szombatján néztem meg egy Upper East Side-i multiplexben. A közel száz méteres sor egyáltalán nem hasonlított a Woody Allen-filmekben látott izgalmas várakozásra – igaz, nekem nem volt oldalamon a nőm –, de azért tanulságos élményt nyújtott.
A mozijegy 10 dollárba kerül, de 12 éven aluli gyerekeknek és 65 éven felülieknek 6,50-be. Egyes mozikban diákigazolvánnyal csak 8 dollárt kell fizetni. A még ritka, de már elterjedőben levő háromdimenziós filmeket vetítő IMAX-előadásokra 12 dollárba kerül a belépő. A www.fandango.com és www.moviefone.com honlapokon keresztül online is lehet jegyet vásárolni, így megspórolva a sorbaállás „élményét”. Ha a mozi pénztáránál vásárolunk jegyet, bő félórával az előadás kezdete előtt kell érkezni, ugyanis helyjegyet nem adnak, így az előbb érkezettek foglalhatják el a legjobb helyeket. Az amerikai átlagmozizó, az európaihoz hasonlóan, huszonéves, és szinte kizárólag megmarad hollywoodi filmet fogyaszt. Az előtérben óriási vödör pattogtatott kukoricát és liternyi kólát vásárol kétszer annyi pénzért, mint amennyibe a mozijegye került, és hangosan „élvezi” a filmet. Megtapsolja a happy end-et, majd a takarítószemélyzet sürgetésére átadja a terepet. A majdnem kizárólag fekete vagy latino származású alkalmazottak percek alatt összeszedik a többzsáknyi szemetet, és a „csoda” megismétlődik.
Ablak a világra
New York az egyetlen olyan város az Egyesült Államokban, amelyik a „közönséges” hollywoodi produkciókon kívül összefüggő rendszerben mást is kínál a filmszeretőknek. Ezt a város filmszínházainak alig öt százalékát kitevő manhattani művészmozik teszik lehetővé, ahol az alternatíva is vászonra kerül. A művészmozik zöme stratégiailag a színészek, táncosok, festők által lakott bohémabb Downtownban – East Village, Soho, Noho környéke – működik, ahol potenciálisan nagyobb az art movie fogyasztók száma, de elvétve található egy-egy művészmozi máshol is.
Az Angelika Film Center, Landmark Sunshine Cinema, Film Forum, Quad Cinema, Cinema Village, Lincoln Plaza Cinema, Paris Cinema, New York 1&2 – hogy csak a jelentősebbeket említsem – rendszeresen tűznek műsorukra európai, ázsiai, más szóval „idegen nyelvű” filmeket. Míg az angol nyelvű produkciókat műfajuk szerint határozzák meg, és ennek megfelelő a marketing-stratégiájuk, addig a feliratos filmeknél ettől eltekintenek, és beömlesztik őket a foreign (külföldi) kategóriába, függetlenül attól, hogy vígjátékról, akciófilmről vagy drámáról van szó. A programban a világ minden részéből származó produkciók és a jelentősebb filmiskolák képviseltetik magukat: a dán Dogma 95 csoport legújabb filmjei, a fiatal olasz generáció alkotásai, a kínai, tajvani, japán, iráni filmtermés legújabb gyöngyszemei, sőt mi több, magyar produkció is vászonra került április elején, amikor a Gramercy Theaterben a New Directors, New Films fesztiválon a nagyszámú közönség tetszésére kétszer is levetítették Pálfi György Hukkle című filmjét. Robert de Niro az egykori World Trade Center ikertornyok közelében alapította 2002 tavaszán a Tribeca Filmfesztivált, így akarván hozzájárulni a terrortámadás után eléggé elhagyatott, lerobbant környék felvirágoztatásához. A helyi média által New York-i Sundance-nak is apellált rendezvény főleg a New Yorkban alkotó indie-filmeseknek nyújt bemutatkozási lehetőséget, de nemzetközi dimenziója is van a rendezvénynek. Itt találkoztam a Máramarosszigetről elszármazott, de már a 20. század eleje óta Brooklynban élő ortodox zsidó család leszármazottjával, Pearl Glück rendezőnővel, akinek Divan című dokumentumfilmje kiváltotta a közönsségben ülő ortodox zsidók nemtetszését.
A harmadik utas
Egyre nő azoknak a száma, akik kihagyják a mozizás semmihez sem hasonlítható élményét, és megvárják a videokazetta, DVD piacra dobását. A stúdiók tudatában vannak annak, hogy az igazán jelentős bevételt nem a mozijegy-eladások hozzák, hanem az otthonülő filmnézők, ezért alig egy hónappal a mozibemutató után máris megvásárolható a mű kópiája. Külön „színfoltot” jelentenek a kalózmásolatok, amelyeket a metróállomásokon lehet megvásárolni, közvetlenül a film bemutatója után. Ezek moziteremben kézikamerával felvett rossz minőségű kópiák, de korai megjelenésükkel jelentős kárt tudnak okozni a stúdióknak. A két bevett mozitípus – multiplex, illetve művészmozi – mellett működnek még úgynevezett retro-mozik, ahol régi filmeket lehet megnézni, kezdve a némafilm nagyjaitól, a 80-as, 90-es évek sikerfilmjeiig. Magyar szempontból ugyancsak érdemes megemlíteni a Magyar Ház és a Columbia Egyetem Kelet-Európai Tanszéke által közösen szervezett filmklubot, ahol anyaországi filmeket mutatnak be a magyar és az amerikai közönségnek.
