A nyolc évvel ezelőtt a Young Adammel nagy vihart kavaró David Mackenzie hollywoodi kalandja (Spread) után visszatért Skóciába, hogy pályakezdő remekműve sztárjával, a ragyogó Ewan McGregorral és a nem kevésbé attraktív Eva Greennel forgasson vírusfilmbe ágyazott melodrámát, de sajnos túl sokat bíz A-listás színészeinek ragyogására és a járvány alapötletére.
Kora hajnal. Tetovált karú, jóvágású harmincas férfi (Ewan McGregor) és egy éteri szépségű hasonló korú nő (Eva Green) fekszenek egymás mellett a közösen töltött éjszaka után. Michael forgolódik egy ideig, majd minden közeledést és ellenérvet lepattintva kidobja Susant, mert csak egyedül tud aludni. E rövid, eléggé semleges hatású kezdő jelenet – amellett, hogy felvillantja szereplőink idomait – előrevetített képe az ezt követő nyolcvanöt perc szerelmi évődésének és az igazi hős, Susan kiszolgáltatottságának.
A helyszín napjaink – esetleg a meg nem határozott közeljövő – Glasgow-ja. Susan epidemiológusként dolgozik, napjai a laboratóriumban telnek; a munkájáért feladott mindent, az élete önhitegetés és magány. Egyedül nővére áll hozzá közel, így a borongós, tengerparti sétákon vele osztja meg a férfiakban való csalódottságát és az egyedüllét miatti szenvedést, melyet csak növel, hogy legutóbbi szerelme mostanság házasodott. Olykor gyűlöli végtelenül jámbor és empatikus testvére kisgyerekeit, azok ugyanis szüntelenül saját meddőségére emlékeztetik. Vérbeli melodrámai karakterrel állunk tehát szemben: Susan maga az ártatlanság, aki tehetetlen és védtelen a külső erőkkel szemben, amelyek egyre csak növekszenek. Feltűnik a képben a lány lakása alatt dolgozó fess séf, az eleinte csak cigit lejmoló, majd egyre rámenősebben sétára invitáló Michael, akivel rögvest szenvedélyes viszony alakul ki. A titokzatos csábítóként megjelenő, kihívó stílusával is vonzó szakács eleinte ugyan beleillene az ártatlanságot kihasználó melodrámai gonosz kategóriájába – Susan gyorsan rá is süti egy csókjelenetben, hogy szemétláda –, ám egyre nyilvánvalóbbá válik az ő magányossága és passzivitása is; valamint akad itt egy nála jóval nagyobb, valóban legyőzhetetlennek látszó erő.
A történet kiötlője, az „emberközeli" skandináv filmdrámák specialistája, Kim Fupz Aekson forgatókönyvíró a szokvány romantikus hullmávölgy-sztorit ugyanis megspékeli a vírusfilm alműfajával. Susan munkahelyén vizsgálat alá helyeznek egy szaglását egyik napról a másikra elveszítő férfit. Rövidesen bejelentések egész sora érkezik a városból, hogy azután ne teljen bele huszonnégy óra, és Európa-szerte szedje áldozatait a titokzatos kór, mely idővel persze világméreteket ölt. Az illatok eltűnése ráadásul csak az első hullám, annak lecsillapodásával és a szaglás visszatértével következnek a további érzékszervek. Az ötlet nem épp hétköznapi és talán pont ezért lehetne gyümölcsöző a keresztezése a banális alapképlettel, Aekson és Mackenzie azonban minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a Hétköznapi párt egy komolyanvehetetlen és elnagyolt szirupos giccsmozivá tegyék. Igaz, a járvánnyal már eleve kissé túlhalmozott Susan kiszolgáltatottsága, s a helyzetet tovább rontja, hogy az alkotók láthatóan hanyattestek az emberi érzékeszervekre támadó kór koncepciójától és bíztak benne, az ötlet fellövésén túl nem is igényel különösebb részletezést vagy indokolást.
Hamar világossá válik, itt nem a Hollywood-féle vírus-dramaturgiáról van szó, ahol a hősök elhárítanak és versenyt futnak az idővel, mialatt beindul az érzelmi szál is, hanem az emberi visznyok adják a fő témát, s a vírus egy metaforikus háttér. A Susant és Michaelt is elérő betegség az érzékelés elvesztésén át az emberi érzéketlenségnek, a közönynek, a humánum eltűnésének a metaforája (az ételnek csak a mennyisége és hőmérséklete számít; a szerelmesek nem emlékeznek egymás illatára). Csakhogy a járvány előkészítetlensége és kidolgozatlansága leválasztja a hátteret a fő témáról, s a szánkba rágja a metaforát. Mit tudunk akkor a járványról? Tünetei a szaglás megszűnése előtt a vonaglással kísért zagyva beszéd az élet értelmetlenségéről, az ízlelés eltűnése előtt a határokat nem ismerő zabálási vágy, a megsüketülést megelőzően tomboló ordítozás (Michael tünetének megjelenése a kapcsolat sarkallatos pontja). A világszerte pusztító terjedést összeollózott archív felvételeken kapjuk, mintegy „a világot" tárva elénk (a következetesség itt sem Mackenzie erőssége: miért gyújtogatnak a Közel-Keleten autókat, amikor Európa fél napja nem érez szagokat?), miközben egy édeskésen melankólikus narrátor búsong csöpögős szentenciákat elvesztésről, megtalálásról, reményről.
Mackenzie kezdetben értő kézzel adagolja a tudnivalókat Susan helyzetéről, a megismerkedéskor, majd a szerelem alakulásakor is dirigál biztató jeleneteket, de a magába a viszonyba nem képes kellő feszültséget vinni, ami pedig a romantikus film motorja. Az „egymásnak teremtett" férfi és nő a köztük lévő ellentétek folytonos mozgása miatt érdekes, a Hétköznapi párban a felek közti ellentét lazán odakent és kifejtetlen: a nőfaló, de mégiscsak szeretetéhes Michael és a hűséges, biztonságra vágyó Susan alig kapnak teret a jellemükből adódó összeütközésre (a súrlódások lényegében csak a járványból adódnak), így aztán nincs is íve a kapcsolatuknak. Motiválatlan a rózsaszín cukormázba áztatott záró képsor is: a másodpercekkel ezelőtt még kiábrándult és meggyötört Susan a kór legújabb fázisának végén egyszeriben csak extázisban keresi párját, s persze hogy beleakad a kisírt szemű Michaelba. Mackenzie túl sokat bíz az elbűvölő Eva Green és a sármőr McGregor kisugárzására, akik közös jelenlétükkel olykor egészen megkapó és őszinte pillanatokkal szolgálnak, ám egészében képtelenek élettel feltölteni hanyagul megírt, árnyalatlan figuráikait és feledtetni a dramaturgiai bukfenceket.
