Ismét egy remake, sóhajthat fel a ma nézője nagyjából minden héten, ráadásul ismét egy olyan filmet „készítenek újra”, amit, ha moziban nem is, de tévében számtalanszor láthatott a mai ember, nem pedig egy koravénnek tűnő, ténylegesen felújításra szoruló fekete-fehér, netán némafilmet. A sci-fik esetében persze valamivel könnyebb a dolga az újraalkotóknak, látszólag legalábbis, hiszen elég felturbózni effektekkel (lásd számtalan Star Wars-újrakiadás), évszámcserével (ne feledjük el, a Vissza a jövőbe jövője 2015) ugyanazt a történetet már el is lehet adni.
El lehet képzelni persze legitim próbálkozást is: egyes esetekben megalapozott az újrakészítés igénye, vegyük például A gyűrűk ura esetét, ahol az ’80-as években készül szovjet adaptáció, vagy a ’78-as animációs változat nem tették valami magasra a színvonal lécét, aztán jött Peter Jackson és az új évezred technikájával megvalósította az addig megvalósíthatalant. Ebben az esetben igenis szükség volt az újrapróbálkozásra, és vannak azért még olyan történetek, amelyeket a modern kor, az új filmnyelv és technika (ezúttal pozitív értelemben) korszerűbbé tud(ott) tenni.
Meglepő, de a José Padilha rendezte Robotzsaru is ilyen. Nehéz mai fejjel megítélni persze, hogy az eredeti, ’87-es Paul Verhoeven-féle változat mennyire számított jónak a maga korában, de az igazság az, hogy elég sokat öregedett azóta, és nem feltétlenül technikai értelemben, hiszen a speciális effektusai egészen hihetőek, sokkal inkább az általa használt filmnyelv tűnik mára elavultnak. Valószínűleg a maga korában kevesen kritizálták rémegyszerű története, óriási logikai bakijai, összefüggéstelensége miatt, és ha nem született volna meg a mai változat, talán ez nem is tűnne fel. A két film története alapjaiban megegyezik: a jövő bűnüzők uralta Detroitjában a talpig becsületes Alex Murphy-t (Joel Kinnaman) csaknem meggyilkoltják munkavégzés közben, az OCP nevű cég pedig Alex porhüvelyéből hozza létre a Robotzsarut, aki egy gép erejét, precizitását egy ember döntésképességével ötvözve megtiszítja Detroitot piócáitól.
A 2014-es Robotzsaru számos faktorra felhívja a figyelmet, például az eredetiben szó sem esik az egész procedúra jogtalanságáról, hiszen még szerveket sem lehet csak úgy eltulajdonítani a család beleegyezése nélkül, nemhogy egy egész testet és agyat, itt éppen ezért szerencsés megoldás a feleség (Abbie Cornish) tényleges szerepeltetése, aki a csaknem halott Alex Murphy testét a kiborgot létrehozni kívánó cég rendelkezésére bocsátja, nem kis győzködés árán. Ez persze unalmas kérdés is lehet, de ebben a filmben egészen szép problémákat hoznak elő, pontosan az ilyen unalmas kérdések felhozásával, rendezésével, például kifejezetten érdekesen tárgyalja a film ezeken keresztül az én kérdését (meddig vagy ember, mennyire ura a testnek az agy, van-e lélek vagy csak egy jól felépített mechanizmus a test).
És egyáltalán nem válik a film hátrányára a keretes szerkezet sem, ahol a Samuel L. Jackson játszotta Pat Novak tévés műsorvezető a háborúk és demokrácia szerepéről beszél. Bele lehetne kötni a film mondanivalójába, ha komolyan gondolná Novak patriotista szövegeit, de az egész prezentáláson érezhető, hogy ez itt ironikus. Így pedig egészen finomam teszi idézőjelbe a keretes szerkezet a film történéseit és kvázi optimista hepiendjét. Ehhez hasonlóan ironikus a Robotzsaru páncéljának létrehozási jelenete is, hiszen egy pillanatra felbukkan a ’87-es dizájn, amit Raymond Sellars (Michael Keaton) azzal dob vissza, hogy nem elég modern, majd marketingtanácsadói tanácsára egy áramvonalas, fekete példány mellett dönt. Nem nehéz elképzelni a film producereit, amint hasonló módon döntenek az új Robotzsaru dizánjáról.
És ha másért nem is, néhány gyomorbavágó ötlet és kép miatt, érdemes a filmet megnézni. A leginkább sokkoló az, amikor a már átalakított Murphy tükörben nézi meg, mi maradt eredeti testéből a titánötvözet alatt, a levegőben lógó, összekötött maradványok pedig emblematikus, sokkoló képei is lehetnek a kiborg témájú sci-fiknek. De hasonlóan érdekes eszmefuttatás az, amelyet a Gary Oldman alakította Dr. Denett Norton folytat arról, hogy mennyire is képes a döntésre a programozott testbe szorított Alex, és ha nem ő, akkor ki vagy mi hozzák meg a döntéseket.
Vannak problémák a filmmel (a főszereplő alig játszik benne szerepet, a főgonosz árnyaltságnak indult jellemzési metódusa érdektelenség csap át, van pár dramaturgiailag teljesen fölösleges akció- és egyéb jelenet), de alapvetően megpróbálkozik azzal, amivel minden tudományos-fantasztikus alkotásnak kellene: a lehetséges, de még el nem következett valóságot mutassa be, és ezen keresztül tárgyalja az örök emberi kérdéseket. És bármilyen váratlan is, de éppen ez a remake teszi meg azt, amivel eredetije csak próbálkozott.
