Kis dán filmtörténet – A némától a színesig (1897–1956) Kis dán filmtörténet – A némától a színesig (1897–1956)

Kis dán filmtörténet I.

A némától a színesig (1897–1956)

Bár nem volt sem Sjöströmük, sem Bergmanjuk, a dánok már az 1800-as évek végén belemerítkeztek az újonnan felfedezett filmes technika rejtelmeibe. A földrajzi és eszmei szempontból is elszigetelt kis ország keményen megdolgozott kiemelkedően jól működő filmiparáért, így bő százévnyi tevékenykedés után bátran ki lehet mondani: megérte.

A filmezés szűz jegét legelőször az akkoriban fényképészként tevékenykedő Peter Elfelt törte meg, aki 1897-ben elkészítette a legelső dán filmet, ami pontosan 1 percesre sikeredett (35 mm-s filmen pedig 10 méteresre). A dokumentarista jellegű Kørsel med Grønlandske Hundét (Utazás grönlandi kutyákkal) további 200 rövidfilm követte (köztük a legelső dán reklám), valamint ugyancsak Elfelt rendezésében került bemutatásra az 1903-as Henrettelsen (Capital Execution), ami 15 perces volt. Ez a valós eseményeken alapuló film az első olyan dán filmdráma, amelyben a képernyőn kívüli, azaz a „láthatatlan” térnek is nagy szerepe volt.

Néma dánnak csak a közönség érti a szavát

A nehézségek árán elkészített filmek és a kibontakozni óhajtó művészek fejlődésre vágytak, ezért a legelső filmgyártó cég megalakulása sem váratott magára túl sokat. Ole Olsen, akkori mozitulajdonos, Koppenhágában hozta létre a legelső dán filmgyártó céget, 1906-ban. A Nordisk Films Kompagni azóta is a világ legrégibb, folyamatosan működő filmes vállalkozásának számít. A Nordisk bő három éven keresztül élvezhette monopol helyzetét az országban, ezalatt maximálisan kihasználva a terjeszkedési lehetőségeket. Olsen alapított egy leányvállalatot New Yorkban (Great Northern Film Company, 1908), ami könnyűszerrel biztosította a dán filmek betörését az amerikai piacra. 1910-re a dán filmipar kinőtte magát, a stúdiók száma tízre növekedett. Ezt az időszakot tartják a dán filmipar aranykorának.

A stúdiók elszaporodásának eredményeképp lassan leáldozott a rövidfilmek korszaka, és megjelentek a nagyobb lélegzetvételű (30 perc körüli) alkotások, melyek már lehetőséget nyújtottak a sztárfaragásra is. Így vált Európa legelső filmsztárjává a „hallgatag múzsá”-nak is becézett Asta Nielsen. Szerepeivel nem csupán színésznői státuszt ért el, hanem szexszimbólummá is vált. Első nagyobb filmje, A züllés útján (Afgrunden, 1910) rejtett kiskapukat nyitott meg a dán filmipar számára. A filmkészítők úgy érezték, hogy a filmeknek egy erotikával jól átitatott alapra van szükségük a siker (és nemcsak a siker) érdekében. A legtöbb film exportálás céljából készült, és a cenzúra is felütötte a fejét – hiszen gondolni kellett azokra a fogyasztókra is, akik számára idegen a szokatlan szabadosság.

Ezidőtájt került a Nordisk Film Kompagni élére a mai napig a legtöbb filmet magáénak tudható dán rendező, August Blom. Ugyancsak Blom nevéhez kötődik a legelső egészestés (noha még mindig néma) nagyjátékfilm elkészítése, a Gerhart Hauptmann regényén alapuló, 121 perces Atlantis (1913). A filmezés iránti szenvedélye ebben a munkájában mutatkozik meg a legjobban, hiszen operatőrével, Johan Ankerstjernével közösen valami meglepően újat és kiemelkedően maradandót alkottak. 1910 és 1914 között Blom összesen 78 filmet rendezett.

Az I. világháború nemcsak az országot, hanem a filmipart is rettentő módon megviselte. A nemzetközi piac összeomlott, a New York-i és az oroszországi leányvállalatok befuccsoltak. A nagy nyereség, ami a Németországban található moziláncnak volt köszönhető (ami 60 moziból állt), rögtön veszteségbe fordult. Amerika vezető nagyhatalommá vált a piacon, miniatürizálva a dán sikereket.

A kivételesen nehéz gyerekkort megélt Carl Theodor Dreyer (valódi nevén Karl Nielsen) a lehető legjobbkor vágott bele a filmrendezésbe, legelső filmje (Az elnök/Præsidenten, 1919) teljesen új mederbe terelte az eddigi filmes sémákat. A Nordisk Film színészei helyett a saját maga által összeválogatott profi és újonc színészekkel dolgozott, akiket egy konkrét elképzelés alapján válogatott össze. Dreyer megtagadta a karakterek fényűző kisugárzását, elutasította a hivalkodó sminkelést és a túlzó díszleteket, a természetességből fakadó realizmus ábrázolására törekedett. Filmjei középpontjában nem a történet állt, hanem a karakterek belső világa. Előszeretettel kihasználta a premier plán adta lehetőségeket, felfedezte, hogy arcközeli képekkel mélyebb betekintést nyújthat a szereplők lelkivilágába. Későbbi alkotásaiban is ezt a vonalat követte, noha munkássága későbbi éveiben elhalványodott kezdeti alkotói lendülete. A Szent Johanna – Jeanne D'Arc (La Passion de Jeanne d'Arc, 1928) osztatlan sikert aratott a kritikusok körében, ám a közönség érdektelen maradt a látottakkal szemben. Az évek során filmjei formailag leegyszerűsödtek, távolságtartást követelve lassan minimalizmusba torkolltak. Legnagyobb elismerését Dreyer csupán ’55-ben kapta, amikor Arany Oroszlánt nyer az Ige (Ordet, 1955) című alkotásáért. Legutolsó filmterve, Euripidész Medeája átiratának megvalósítását megelőzte halála, ám jóval később, Lars von Trier (aki Dreyer fénykorában még meg sem született) lefújja a port a forgatókönyvről és megvalósítja Dreyer ötletét – sajátosan trieri látásmódban (Medea, 1988). Dreyer halála hatalmas, hosszú ideig pótolhatatlan eszmei veszteséget okozott a dán filmművészetnek.

A ráhangolódás bohókás korszaka

A filmipar fellendítésének érdekében a 20-as évek elején csupán néhány szolid próbálkozás történt. Benjamin Christensen, a világ első áldokumentumfilmjével (Boszorkányok/Häxan, 1922), a horror világába terelgette volna a nézőket, ha obskúrus és szadista jellege miatt a filmet nem tiltották volna ki majdnem minden országból. A baj csupán az volt, hogy Christensent igazából senki nem értette meg. A filmjeiben rejlő „mágikus” értékeket a nagyközönség csak jóval később merte felfedezni és megérteni.

A kitaszított Christensen a Boszorkányok után elhagyta az országot, a németeknél próbálkozott (még kevesebb elismeréssel), majd szerepelt Dreyer egyik filmjében. Ezután Hollywoodból kapott ajánlatot, ami hat filmet gyümölcsözött. Ezekben az időkben, a Nordisknál Anders Wilhelm Sandberg került a gyártásvezetés élére, akit már 1914 óta jelentős rendezőként tartottak számon. Roppant nagy költségvetésű kosztümös drámáival ő válik az évtized legtermékenyebb (és mondhatni legpazarlóbb) rendezőjévé. Leginkább Dickens-adaptációiról híresült el (David Copperfield, 1922; Szép remények/Store forventninger, 1922; Kis Dorrit/Lille Dorrit, 1924). Mivel ezek a produkciók horribilis összegeket szívtak el a stúdiótól, a vállalat megvonta a támogatást Sandbergtől, aki ennek következtében felmondott. Saját zsebből finanszírozta saját filmje, A bohóc (Klovnen, 1917) remake-jét (Az arany bohóc/Klovnen, 1926), ezzel visszarepítve a dán mozizókat az érzelmes „itt minden megtörténhet és meg is fog történni” világba. De a könnyed örömök nem tartottak sokáig, hiszen a Nordisk Film menthetetlenül a csőd szélére került. A felszámolás előtt, végső próbálkozásként, egy német rendező, Georg Jacoby, és néhány külföldi színész közreműködésével, nehéz körülmények közepette összehozott egy utolsó filmet (Jokeren/The Joker, 1928).

A 30-as évek nagy meglepetéseket tartogattak a dán filmipar számára, jót és rosszat egyaránt. Carl Bauder, aki a részvények többségét birtokolta a Nordisk Filmnél, valódi hőssé vált azzal, hogy Valdemar Selmer Tranéval társulva újjáépítette a vállalatot. Trane saját céget is üzemeltetett, a Nordisk Tonefilmet, ami rövid hangosfilmek készítésével és hangberendezések forgalmazásával foglalkozott. 1929 októberében Bauder és Trane összeolvasztotta a két céget, így lett belőle A/S Nordisk Tonefilm – a fúzió után teljes erővel készen álltak az első hangosfilm bevetésére.

A legelső hangos nagyjátékfilmet 1931. május 7-én mutatták be, George Schnéevoigt rendezésében (Præsten I Vejlby/The Vicar of Vejlby). Bauder tevékenységeinek köszönhetően az üzlet jobban ment, mint valaha, így a Nordisk uralta Dánia filmiparát. ’35-re visszaállt a régi idill, a vállalat visszanyerte régi nevét, így újra a Nordisk Film Kompagni néven futhatott. A 30-as éveket leginkább a Sandberget idéző leheletkönnyű komédiák jellemezték, csak ez alkalommal legtöbbször osztatlan sikereket arattak. ’34-ben a Nordisk Film riválisa, a Palladium dobbantott igazán nagyot Lau Lauritzen Barken Margrethéjével, ami tökéletesen megfelelt az akkori dán nézők elvárásainak.

Minden nagyszerűen, mondhatni meseszerűen haladt egészen addig, míg a gonosz fel nem ütötte megint a fejét a nagy gazdasági világválság képében. A válság ellehetetlenítette a stúdiók munkáját, megbénította a nemzetközi forgalmazást és befagyasztotta sok tehetséges színész karrierjét, akik éppen a válság előtt kezdtek befutni és népszerűvé válni (például a Lau Lauritzen által felfedezett Marguerite Viby, Hans W. Petersen, Lis Smed, a Barken Margrethéből ismert Ib Schønberg, vagy a némafilmsztár Peter Malberg).

A II. világháború, a második összeomlás és a második felemelkedés

Az 1940–45 közötti időszak szörnyű meglepetéseket tartogatott mind Nordisknak, mind a dán filmipar egészének. Amellett, hogy nyersanyaghiányban szenvedtek, ’44-ben végzetes támadás érte a valbyi stúdiókat. A bombák teljesen leromboltak két stúdiót, olyan fontos kellékeket is elpusztítva, melyeket majdnem lehetetlen volt helyettesíteni a háborús időkben. A stúdiók után, Bauder első számú filmszínházát, a Kino-Palæetet is porig rombolták. A tragédiát követően, 1944 májusában Carl Bauder elhunyt, helyét és adósságait Holger Brøndum veszi át a vállalatnál. A felszabadulás után a tevékenység folytatódott Valbyban, ám minden nagyon lassan indult újra. 1945-ben egyetlen film sem készült.

Furcsa ellentmondásnak tűnhet, de a német fennhatóság alá került Dánia mégis termékenynek mondhatja ezeket a pusztító éveket. A Hollywoodból frissen és inspirációtól túlcsordulva hazatért Benjamin Christensen négy filmet is készített ebben a szűkös időszakban (Children of Divorce/Skilsmissens børn, 1939; The Child/Barnet, 1940; Come Home with Me/Gå med mig hjem, 1941; Lady with the Light Gloves/Damen med de lyse Handsker, 1942). A nemrég kiközösített rendező ezúttal sem lelt megértésre, noha felhagyott a sátánikus horrorával. Christensen olyan témákat feszegetett, amikről senki nem beszélt, amiket teljes sötétség fedett a mindennapokban: gyerekéletek válás után, abortusz stb. Nem csoda tehát, hogy filmjei újra felháborodást keltettek, aminek eredményeképp Christensen végérvényesen abbahagyta a filmrendezést.

A temérdek bukás ellenére sem volt olyan gyászos ez az időszak, mint amilyennek eddig tűnik. A dánok üdvöskéje, az eddig csak színésznőként tevékenykedő Bodil Ipsen 1942-ben rendezőként is debütált. Az ő és ifj. Lau Lauritzen nevéhez fűződik a legelső dán film noir (Derailed/Afsporet, 1942), amit további jól kidolgozott noirok követtek (Murder Melody/Mordets melodi, 1944; Possession/Besættelse, 1944). Bodil további négy filmet készít ifj. Lau Lauritzennel közösen. Ezek közül a Red Meadows (De røde enge, 1945) Arany Pálmát is nyert a ’46-os Cannes-i Filmfesztiválon, valamint az öt évvel későbbi Cafe Paradise (Café Paradis, 1950) nem kisebb megtiszteltetésben részesül, mint egy Bodil-díjban, amit saját maga és színésznő kollegája, Bodil Kjer tiszteletére neveztek el így.

A vígjátékok terén is jelentős fejlődések mentek végbe, hiszen a Palladiummal közösen dolgozó Johan Jacobsen, sármos komédiáival igényességet lopott a nézők felfogásába. Az Eight Chords (Otte akkorder, 1944) című családi vígjátékával az évtized egyik legsikeresebb alkotását tudhatja magáénak.

Eközben a Nordisknál a lerombolt stúdiókat újraépítették, de egy ideig leginkább rövidfilmeket gyártottak. A vállalathoz két új rendezőasszisztens kerül, akiknek a nevét érdemes megjegyezni, mert fontos szerepet játszanak a továbbiakban: Erik Balling és Ove Sevel. Feltűnik egy házaspár, Bjarne és Astrid Henning-Jensen, akik színészi pályafutásuk befejeztével rövid- és dokumentumfilmekkel foglalkoztak a Nordisknál. Az igazi áttörést azonban Martin Andersen-Nexø regényének feldolgozása, a Szürke fény (Ditte menneskebarn, 1946) jelentette, mellyel érzékeny húrokat pengettek meg a nézők lelkivilágában. Ezt követte a legelső dán gyermekfilmnek titulált Those Blasted Kids (De pokkers unger, 1947), amely egy kedves folyamatot indított el: a gyermekfilmek sorozatos gyártását. A Henning-Jensen házaspár (maguk is szülők lévén) a költészet bársonyosságán keresztül szólt a gyerekekhez, de olyan hangon, hogy az apró célközönség egy cseppet sem idegenkedett a látottak és a hallottak befogadásától. A filmeknek akkora sikere volt, hogy a Nordisknál külön részleget hoztak létre forgalmazásuk céljából. Ez volt a Nordisk Film Junior, ahol végül nemcsak gyermekfilmeket, hanem dokumentumfilmeket, reklámokat és szinkronokat is készítettek – világhírű sikerekkel. A részleg vezetésével Ove Sevel foglalkozott.

Az 50-es évekre csökkent az édesded filmek iránti érdeklődés, így Henning-Jensenék visszatértek a dokumentumfilm-készítéshez. Utolsó sikerét, Bjarne a lélegzetelállítóan gyönyörűre filmezett, Grönlandról szóló dokumentumfilmjével (Where Mountains Float/Hvor bjergene sejler, 1955) érte el. Ötleteire többé nem volt kereslet, mivel a háború emlékeiből felocsúdott dánok valami teljesen másra vágytak, már a fiatalokat sem empatikus, hanem túlzottan kritikus, pesszimista szemmel nézték. Ismét divatba jöttek a családi komédiák, ezt mi sem szemlélteti jobban, mint az a tény, hogy a mai napig legnézettebb dán film a Morten Korch regénye alapján készült The Red Horses (De røde heste, 1950), 2,4 millió eladott jeggyel.

A néhány bekezdéssel fennebb említett Erik Balling ’53-ban debütált rendezőként. Ádám és Éva (Adam og Eva) című filmjét Bodil-díjra jelölték, ami egy mesébe illő karrier kezdete volt. Néhány évvel később, 1956. május 7-én a Nordisk film bemutatja a legelső színes dán filmet, Balling rendezésében. A Kispus nemcsak egy bájos, romantikus komédia Eva és Jakob kalandos szerelméről, hanem a nagybetűs film, amely sztárrá léptette elő a fiatal rendezőt.

A Nordisk ebben az évben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját, és ekkor készült Balling igazán különleges, Gröndlandon forgatott alkotása, a Qivitoq is. Ez volt a legelső dán film, amit valaha Oscarra jelöltek. A következő évben Balling átveszi a Nordisk vezetését, ami mellett nemcsak rengeteg filmet ír és rendez, hanem több film producere is. Több mint 30 éven keresztül (1957–1989) Balling maga a Nordisk Film.

Támogass egy kávé árával!
 

Friss film és sorozat

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Friss film és sorozat