Pablo Escobar, minden idők kolumbiai drogbárója, a kokaincsempészet Al Caponéja tragikus figura – vagy legalábbis a karakterében benne rejlik ez a lehetőség, és Fernando León de Aranoa ki is aknázta ezt filmjében.
Don Pablo, az „El Patron” kimeríthetetlen téma a tömegkultúra számára: a róla szóló könyvek, tévéműsorok, sorozatok és dokumentumfilmek mellett az ő történetéből inspirálódott az elmúlt évek egyik legsikeresebb Netflix-szériája, a Narcos, most pedig itt van, igazi sztárparádéval, a Loving Pablo – hadd használjuk inkább az eredeti címet, nem csak a magyar címváltozat fantáziátlansága miatt, hanem főként azért, mert az pont a narráció egyik lényegi elemét fedi el. Mégpedig azt, hogy ezt a sztorit valaki elmeséli: Escobar fgurája egykori szerelmének szemszögéből, az ő emlékeinek szűrőjén át elevenedik meg – bár a spanyol rendező-forgatókönyvíró, Fernando León de Aranoa nem alkalmazza következetesen a szubjektív, egy-nézőpontú elbeszélésmódot, pedig lehet, hogy izgalmasabb és átélhetőbb lett volna. (És még valami a hitelességről: értjük a marketingszempontokat, de az, hogy a latino szereplők egymás közt is angolul beszélnek, erős spanyol akcentussal, nehezen megbocsátható húzás.) Virginia Vallejo kolumbiai díva, tévés műsorvezető, aki virágkorában sorra megfordult az ország leggazdagabb férfiúinak oldalán (nem mi mondjuk ezt, ő maga ír erről), Szerettem Pablót, gyűlöltem Escobart/Amando a Pablo, odiando a Escobar címmel jelentette meg – magyarul is napvilágot látott – memoárjait arról a néhány kalandos évről, amelyet a drogbáró szeretőjeként és afféle nem hivatalos krónikásaként élt át.
Nem mellékesen ő készítette vele az első, áttörést hozó tévéinterjút: a rohamosan és rejtélyesen gazdagodó üzletember, a kolumbiai új elit képviselője büszkén áll Medellín kültelki szeméthegyein, és arról beszél, hogy programot indított a nyomornegyedek felszámolására. És bár azóta kiderült, hogy jótékonysági, szociális felzárkóztatási tevékenységét a világ legnagyobb drogkartellje viselt dolgainak elleplezésére próbálta felhasználni, alakját – főként a nép egyszerű fiainak körében – azóta is különböző mítoszok, a latin-amerikai Robin Hood aurája lengi körül. Vallejo kétségkívül az egyik legközvetlenebb tanúja a kokainkirály tündöklésének és bukásának, illetve a kolumbiai narkoterrorizmus szörnyűséges éveinek – ebből kifolyólag, mivel segített feltárni a drogmaffia és a politikai elit közti összefonódásokat, azóta is az Egyesült Államokban él, védelem alatt –, történetmesélését mégis ajánlatos némi egészséges szkepszissel kezelni: elvégre nehéz elhinni, hogy 1983-ban, amikor Escobar már átgázolt jó néhány hullán, sztárújságíróként teljesen ártatlanul, kislányos vonzalomtól vezérelve keveredett a Medellín-kartell elképzelhetetlen luxust biztosítani képes despotájának hálójába.
A Loving Pablo szerencsére kísérletet sem tesz arra, hogy idealizálja narrátorának karakterét: Penélopé Cruz Virginiája a nagyvilági csillogás miliőjében érzi jól magát, és megszédíti, hogy ezt az életérzést és létformát már-már irreális méretekben képes számára biztosítani az egyébként nős – és bár számtalan nőt elfogyasztó, de a maga módján tényleg családcentrikus –, külvárosi proligyerekből az élet császárává, a világ hetedik leggazdagabb emberévé váló drogbáró. Javier Bardem ezúttal is kiváló a közönségességét és átlagosságát még csak rejtegetni sem próbáló Escobar szerepében; kettősüket pedig jól kiegészíti – egy sajátos háromszöget kialakítva ezzel – a Peter Sarsgaard alakította speciális DEA-ügynök figurája, aki a kokainkirály felkutatására és likvidálására létrehozott különleges egység amerikai oszlopos tagjaként folytamatos macska-egér játékra kényszerül a háromszög másik két csúcsa között… Ez a viszonyháló adja a dinamikáját ennek az egészen elképesztő fejlődéstörténetnek, amelyet az ellentmondások együttállása határoz meg leginkább: krőzusi gazdagság és emberalatti nyomor, megejtő szeretet- és tiszteletéhség és a szenvtelen kegyetlenségnek olyan foka, amelybe belegondolni sem merünk igazán. Vannak ebben az egyre sötétebb tónusokkal festett világban vicces mozzanatok is: a brutalitás elviselhetetlenségét oldják az olyan poénok, mint amikor a Virginiát elmenekítő DEA-ügynökök nem tudnak aszpirint szerezni a fejfájástól gyötört nő számára, mert „az Egyesült Államokban az drognak számít”; vagy amikor Pablo a kábszerhasználat káros voltát magyarázza fiának, mondván, hogy „van egy nagyon fontos néni, Nancy Reagannek hívják, hallgass rá”. (Zárójelben jegyzem meg: némi nyugtalansággal töltheti el a hazai nézőt, hogy elég nyilvánvaló hasonlóságokat fedezhet fel a néhány évig szenátorként politizáló Pablo Escobar Kolumbiájának és napjaink Romániájának működése között – bár nagy különbség, hogy itt azért nem lőnek…)
Aranoa filmjének egyik legnagyobb erénye, hogy képes felvillantani valamit a karakter eredendő tragikumából. Miközben végigkövetjük Escobarnak a lassú leépülés lépcsőfokain át a teljes tébolyultságba torkolló pályáját (amely nem is érhet véget másként, mint a mesterlövészek golyózáporában), óhatatlanul az jut eszünkbe: ezzel az ambícióval, motiváltsággal, kitartással és erővel bármi válhatott volna ebből az emberből, akár az a modern Robin Hood-figura is, akinek mutatta magát a kezdetekben. És aki aztán végképp elmerült a hatalomvágy és önkényeskedés hullámai között, mielőtt ráomlott volna a velejéig romlott rendszer, amelynek létrehozásában aktívan közreműködött. „Ez nem ország, ez tömegsír” – ahogy az egyik szereplő mondja.
Természetesen alig néhány pillanattal azelőtt, hogy főbelőnék.
