Mexikó idei Oscar-jelöltje 2011-be, a drogháború első éveibe repít vissza, de a szokásos kartell versus rendőrség sztori helyett egy erősen szerzői történettel rukkol elő. Fernando Frías de la Parra (Los Espookys, HBO) író-rendező Netflixen is fellelhető filmje egy igazi gyöngyszem, mely amatőr színészekkel, a személyesség eszközeivel és virtuóz képekkel állít emléket a térség cholombiano szubkultúrájának. A mexikói Monterrey városából New Yorkba kényszerült főszereplő odüsszeája egy lüktető tempójú,  turistalátványosságok nélküli utazás, melynek 105 perces játékideje során minden egyszerre ismerős és idegen, globális és lokális, egzotikus és közönséges.

A 17 éves Ulises (Juan Daniel García Treviño) a Los Terkos nevű banda vezére, akik fenyegetően hangzó nevük ellenére drogkereskedelem helyett lassított cumbia zenére való táncolással ütik el az időt, elterelve ezzel saját figyelmüket az őket körülvevő mélyszegénységről. Nyomorúságos körülményeik ellenére jól elvannak a zene teremtette buborékban, egészen addig, amíg Ulises véletlenül két erőszakos banda kereszttüzébe kerülve saját és családja életét is veszélybe sodorja, így el kell hagynia az országot, New Yorkba menekül. A film nyitójelentében a szedett-vedett külsejű, tarajos hajú fiú egy indulni készülő autó mellett búcsúzik el egy barátjától. A filmet végigkísérő kirekesztettség érzése képileg is megteremtődik, a völgyben leválasztott város házainak sokasága erősíti meg a nézőt afelől, hogy ez nem egy választott út, hősünk kényszerből hagyja el otthonát, ahová talán soha nem térhet vissza.

Az Ulisesből áradó nyers erő lenyűgözi saját közegét, jellegzetes hajstílusa és perszónáját megnagyobbító bő ruhái megingathatatlan státuszt kölcsönöznek neki. Új otthonának latino közössége viszont pont a felsoroltak miatt teszi nevetség tárgyává, majd kirekesztetté, ráadásul Ulises semmit sem tesz azért, hogy lerombolja a róla feltételezett sztereotípiákat. A többi mexikói bevándorlóval ellentétben ő nem az amerikai álmot hajszolja, sőt, a lehetőségek országában csak akadályokat lát, megingathatatlan kulturális identitása folyamatosan eltávolítja a külvilágtól. Egyetlen kapcsolódása Lin (Xueming Angelina Chen), egy nála is fiatalabb ázsiai tinilány, akivel Ulises egy alkalmi munkája során fut össze. A naiv Lin karakterében összpontosul az amerikai ember felszínes kíváncsisága, szinte fan girlként rajong a fiúért, de valójában nem próbálja megérteni őt. Kettejük egymásra utalt viszonyának vannak megható pillanatai, de sem konkrét, sem átvitt értelemben nem beszélnek egy nyelvet.

Frías két idősíkon (az otthoni időket és a száműzetés hónapjait váltogatva), modern filmes ráérősséggel meséli el Ulises történetét. Olyan, mintha a narráció tempóját is a lassított cumbia ritmusa határozná meg, maga a kimerevített idő, lassítása metaforikus értelmet kap. Az „újrahasznosított” zenére való táncuk a kilátástalan jövőt feledteti velük, de identitásuk gyökere is. A zenével és a tánccal való szenvedélyes viszonyuk segíti őket a túlélésben, és részben ezek a jelenetek adják a film keserédes humorát is. A fikciót az amatőr szereplők csodás játékán túl az erős szociopolitikai kommentár teszi ízig-vérig hitelessé, hiszen a valóságból merített közösségen túl, a szegénység, a kartelleknek való kiszolgáltatottság, és az Uliseshez hasonló fiatalok kulturális identitása reális problémák. Mindezekkel együtt nem „exploitálja” a tragédiát, és nem dicsőíti az erőszakot, csupán egy személyes sorson keresztül betekintést enged a mexikói bevándorlók egyetemes tapasztalataiba. Az igazán drámai jeleneteket a mexikói fiú amerikai életének humoros-groteszk pillanatai ellenpontozzák, ezekre számos ötlettel szolgált a (szintén Amerikában élő) rendező által írt forgatókönyv. A metrómegállóban zenélő, indie szerelmes számokat éneklő gitáros mellett kitörő verekedésen, az aluljáróban táncolás nehézségein és az Ulisest lefotózni akaró utcai fényképészen alapuló jelenetek jól illusztrálják a két kultúra összeférhetetlenségét, keserédes ízt hagyva maguk után.

A Már nem vagyok itt nemcsak a téma, hanem a revizionista műfajiság szempontjából is fontos film, ezáltal is jól beleillik a tavalyi nemzetközi fesztiválkedvencek (Bacurau, Minari, Nyomorultak) soraiba. Frías a realizmus talaján állva könnyedén kever egymástól viszonylag távoli zsánereket, találkoztatva a melodráma, a zenés film, és a coming-of-age-filmek jellegzetességeit, miközben végig szerzői marad. Damián Garcia operatőr kezei átal fonódik egységesre ez a műfaji kavalkád, bámulatosan komponált, már-már éteri, erősen szaturált képei egyértelműen nagyvászonért kiáltanak. Akár megnyeri az idei Oscar mezőnyt, akár nem, a Már nem vagyok itt elnyerte nemcsak Alfonso Cuarón, hanem Guillermo del Toro tiszteletét is, bizonyossága annak, hogy nincs okunk aggodalomra, a mexikói film következő generációjának nemcsak mondanivalója, hanem elődjéhez méltó stílusa is van.