Mi az a rasszizmus? Honnan ered, és mi áll mögötte? És méginkább: mi kapcsolja össze a náci Németországot az indiai dalitok (érinthetetlenek) elnyomásával és az afroamerikaiakkal szembeni előítéletekkel? Ezekre igyekszik választ adni Isabel Wilkerson újságíró Caste: The Origins of Our Discontents című bestsellerében, amin Ava DuVernay filmje alapul.
Wilkerson 2020-ban megjelent, nagy port kavart nonfikciós könyvének adaptálásakor a rendezőnő – akinek a nevéhez többek között a Selma, a When They See Us című minisorozat és a 13th dokumentumfilm kapcsolódik, és mindegyikkel a modern afroamerikai élményt (küzdelmet) igyekszik megragadni más-más irányból – arra a kérdésre igyekszik választ adni, ami mindhárom eddigi munkájának is központi eleme: honnan ered a feketékkel szembeni rasszizmus, és mit is jelent az pontosan?
A film alapjául szolgáló könyv egy Pulitzer-díjas amerikai újságíró magnum opusa, amelyben a fenti kérdést kutatja a történelem zavarosában halászva, kontinenseken és korszakokon keresztül. Az előítéletek okait végül a bőrszíntónusok közti különbségek helyett egy kevésbé nyilvánvaló válaszra vezeti vissza: a címben szereplő kasztrendszer elméletére. A filmben az írónőt követjük végig a hipotézis megszületésétől kezdve az annak beigazolásáig vezető úton. Önmagában ez pont úgy hangzik, mint egy végtelenül unalmas film alaphelyzete, ha pedig azt is hozzátesszük, hogy a Származás 140 perces menetidejével egy elnyújtott képregényfilm terjedelmét idézi meg, joggal lehetnek fenntartásaink. A Wilkerson által felvázolt és megélt történet azonban bőven elegendő alapanyagot szolgáltat a filmidő kitöltésére – még ha az nem is mondható minden szempontból indokoltnak.
Esetében az alkotó személye majdnem olyan izgalmas, mint maga az alkotás, DuVernay pedig remek érzékkel csomagolja adaptációját biopic-formába, ezzel is megadva az azonosulás lehetőségét. A filmben Wilkerson (Aunjanue Ellis-Taylor) viszontagságai ugyanis nem egy „afroamerikai hölgy” küzdelmei, hanem egy felső-középosztálybeli (amerikai) polgáré, az általa átélt, már-már groteszk módon túlszaturált tragédiák pedig mindannyiunk személyes küzdelmei lehetnének. Az írónőt saját viszontagságai által empatizál(tat)va követjük végig, eközben a düh, a gyász, a tehetetlenség és a fájdalom önreflexióból társadalmi reflexióvá válik.
Különös módon az idei Oscar-gálán a legjobb eredeti forgatókönyvnek járó díjat bezsebelő American Fiction cselekménye juthat eszünkbe a Származást látva. Bár a két film hangvétele nehezen térhetne el jobban egymástól, ahogy a főszereplők személyisége és alkalmazkodásuk módja is, a filmek megközelítése szokatlan hasonlóságot mutat egymással. A máig aktív – pusztán csak túlkompenzálássá, burkolttá, vagy „kulturális kisajátítássá” váló – előítéletekkel való szembenézéshez Cord Jefferson filmje az iróniát és az őszinteséget, DuVernay pedig a tudományos magyarázatokat választja eszközének. Azonban mindkét film középpontjában főszereplőik hétköznapinak mondható, nem afroamerikai-specifikus életviszontagságai állnak. Hogy ezzel a 21. századi „afroamerikai film” újabb korszakának kialakulását tapasztalhatjuk-e, azt még pár évig homály fedi, az óceán túlsó oldalának néplélektanába azonban mindkét film által kivételes betekintés nyílik.
Kultúrák, kvóták, traumák – Cord Jefferson: American Fiction
Érdekes jelenséget dolgoz fel a Cord Jefferson mozis debütje, az American Fiction. Ami azonban még a cselekménynél is érdekesebb, az a rendezői megközelítés, amit elbeszéléséhez választott. Az Amerikai Filmakadémia által ironikus módon nagyra értékelt film egy olyan problémát dolgoz fel, ami nemcsak az amerikai irodalom vagy filmművészet, de a teljes modern amerikai társadalom sajátja.
De mit is állít Isabel Wilkerson könyve a társadalmi egyenlőtlenségekről, és hogyan jelenik meg mindez filmen? Az írói tézis az, hogy a társadalmi elnyomás, konkrétabban bizonyos népcsoportok elnyomása a történelem során nem a rasszokra, sokkal inkább egy uralkodói réteg önkényéből kialakított, származás alapján meghatározott társadalmi hierarchiára, az ún. kasztrendszerek kialakulására vezethető vissza. Ahogyan a náci rezsim a zsidókat, a többezeréves, indiai születési előjogok által kialakított rendszer a legalsó rétegben lévő érinthetetleneket (dalitokat), úgy az Egyesült Államok a behurcolt, majd 400 év rabszolgaság után letelepedett afrikaiakat is igyekezett szegregálni, kiközösíteni – és kivetni – magából. Miközben hipotézisének bebizonyításához az írónő bejárja Berlint és Újdelhit, az útja során felfedezett különböző történetek élőszereplős feldolgozással elevenednek meg a filmen.
Egy exnáci katona és zsidó szerelme, India dalit származású emberijogi harcosának (és a nemzeti alkotmány megalkotójának), B. R. Ámbédkár-nak és egy afroamerikai fiúnak (Al Bright, aki később művész és kutató lett és akit a szegregáció alatt nem engedtek fehértagú baseball-csapattársaival együtt fürdeni a medencében) történetét is részletesen és érzékletesen kelti életre DuVernay filmje – így talán már jobban érthető a közel két és félórás menetidő.
Ezeket a történeteket DuVernay a cselekmény szövetébe, no meg főszereplőjének (melo)drámájába szerializált módon, fel-felbukkantva ölti bele, Isabel Wilkerson életének feldolgozásával azonban hajlamos átesni a klasszikus hollywoodi szirupos túlzások mezejére. Gyászábrázolásából teljes mértékben hiányzik a finomság és a visszafogottság: lassított felvételben ordítás, remegve zokogás, a gyászolt arcának álomképszerű ábrázolása hulló falevelek között... De az árnyaltság hiányának remek példája Nick Offerman MAGA-sapkás vízvezetékszerelő karaktere is, aki indokolatlan megvetéssel viszonyul a bajbajutott főszereplőhöz, amíg az el nem kezdi kérdezgetni a szüleiről.
Ezek a motívumok és ez a fajta az elfogultság éppúgy DuVernay filmjének sajátjai, ahogyan a téma feldolgozásának izgalmas mivolta is az. Mindez szerencsére nem tud teljes mértékben elvonni a film élvezhetőségéből és az alapjául szolgáló elmélet elgondolkodtató hatásából, a menetidőt azonban a kellemesnél legalább 20-30 perccel tovább nyújtja. A tökéletestől bár messze van, mégis sokat taníthat nekünk a Származás univerzális üzenete Kelet-Európában is, ahova az ehhez hasonló történetek oly ritkán jutnak el.
