/ /

Zenész cikkek

Túri Bálint Márk: No Place Like on the Road / Legjobb úton

2017. szeptember 28. · írta

Fekete-fehér nyitóképek, halk, kellemes zene, főszereplőnk gitártokkal a hátán, és még egy macska is feltűnik az utcán – nehéz nem gondolni a Llewyn Davis világa c. Cohen-testvérek filmre, és azt gondolni, hogy a Legjobb úton magyar szemszögből mesél egy démonaival küzdő zenészről és sorsáról, azonban ennél azért szerencsére többről van szó.

// kritika  // magyar, függetlenfilm

Három lépés a sikerhez: Ennio Morricone útja a csúcsra

2016. április 8. · írta

Amikor Ennio Morricone nagyjából egy hónappal ezelőtt átvette élete első igazi Oscar-díját az Aljas nyolcasért, a filmzenei sajtó szokás szerint kritizálta az akadémiát, hogy miért épp egy olyan filmet díjazott, melyben alig tizenvalahány perc eredeti zene van, és a szabályok szigorúbb értelmezése szerint elvileg még jelölni sem lehetett volna az adott kategóriában.

// tanulmány  // film és zene, portré

R.J. Cutler: If I Stay / Ha maradnék

2014. szeptember 12. · írta

Szinte minden évben készül egy gyorsan kultikussá váló és többé-kevésbé hosszú ideig az is maradó young adult-film. Az idei évet persze már elvitte a Fault in Our Stars, de R.J. Cutler játékfilmes bemutatkozása ettől még lehetett volna az év másik durranása. Helyette az egyik legkínosabb film lett, nemcsak a műfaján belül.

// kritika  // filmdráma

Felix van Groeningen: The Broken Circle Breakdown / Alabama és Monroe

2013. november 27. · írta

Halálos betegségekről nem könnyű hiteles filmet forgatni, egy rákos kisgyerekről meg aztán végképp nem. Ha valaki ugyanis nem otromba happy enddel tagadja le a tragédiát, akkor hajlamos ragacsosan sötét melodrámai szirupba fojtani a cselekményt. Az Alabama és Monroe bravúrja, hogy mindkét lehetséges túlkapást elkerüli, miközben még a zene, a spiritualitás és a bioetika ősi kérdéseiről is elmélkedik egy sort.

// kritika  // filmdráma

Scott Cooper: Crazy Heart / Őrült szív

2010. augusztus 26. · írta

Az amerikai identitás egyik legfontosabb pillére a folyamatos, önmagáról folytatott diskurzus. Éppen ezért óriási hagyománya van az ország múltját kísérő kulturális szálaknak, mint például a vadnyugat mítoszai, illetve jelen esetben a country és a blues. Scott Cooper alkotása mégis valahogy a semmiből bukkant elő, az idei Oscar átadásáig gyakorlatilag láthatatlan is volt Hollywood – és a közönség – nagy része előtt.

// kritika  // filmdráma, zene