Hubai Gergely

/ / /

· írta

Az írás nem elég

A Bond-filmek adaptáció-hullámai

Tanulmány

Ian Fleming 1953-ban írta meg a Casino Royale című első James Bond-regényt, melyet azután minden évben egy újabb kötet követett. A regénysorozat nagyjából egy évtized alatt futott be világméretű karriert, Fleming végül összesen tizenkét regényt és két elbeszéléskötetet jelentett meg a 007-es ügynök főszereplésével (ebből kettő posztumusz jelent meg). A Bond-filmek elvileg a Fleming-regények adaptációnak tekinthetőek, azonban az eredeti műhöz való ragaszkodás erősen változó: egyes filmek már-már túlzottan ragaszkodnak a regényekhez, míg mások a címen kívül semmit sem tartanak meg az eredeti sztoriból.

Az első hullám (1962–1967)

Ha adaptációs szempontból vizsgáljuk a Bond-filmeket, jól elkülöníthető hullámokat figyelhetünk meg a szérián belül. Egy-egy hullámban a korai filmek szorosabban követik az eredeti regények cselekményét, míg a legutolsók a címen kívül semmit sem tartanak meg az eredeti cselekményből. A Dr. No (1962) és az Oroszországból szeretettel (From Russia with Love, 1963) például néhány részlet megváltoztatása ellenére nagyon szép példája a jól sikerült transzpozíciónak. A cselekményt szépen letisztítják, az első film esetében például eltávolítják a regényt alaposan lelassító madárguanó és emberkísérletek mellékszálat, illetve kivágják a filmben nyilvánvalóan kivitelezhetetlen, óriáspolippal folytatott harcot is. Bár egyéb apróságok is megváltoznak a két filmben (a Dr. No éjszakai jelenetében tarantula mászik Bondra a mérges százlábú helyett, az Oroszországból szeretettel utolsó jelenete a festői Velencében játszódik Párizs helyett), de ezek mind logikus, filmes szempontból indokolható változtatások.

Ian Fleming saját regényével

A Goldfinger (1964) ezzel szemben olyan film, ahol az adaptáció nem csak átülteti a regényt, hanem kijavítja néhány súlyos hibáját is. Az eredeti műben Bondot körfűrésszel akarták kettészelni, ezt a filmben egy high-tech lézerre cserélik, elveszik a regény vasárnapi matinékat idéző ügyetlenkedését. Szintén zseniális váltás a gonosz tervének átírása: Fleming művében a címszereplő valóban megpróbálkozik az amerikai aranytartalékok ellopásával, ez azonban matematikailag kivitelezhetetlen (erre a filmben számolással is rámutatnak). Mennyivel zseniálisabb, hogy Goldfinger nem akarja ellopni az aranyat, csupán nukleáris szennyezéssel varázsolja értéktelenné… A hullámon belül a Tűzgolyó (Thunderball, 1965) még viszonylag hűen követi a regényt (és sajnos megismétli, néha súlyosbítja annak dramaturgiai hibáit is), a Csak kétszer élsz (You Only Live Twice, 1967) esetében a címen, a helyszínen (Japán) és néhány mellékkarakter nevén kívül nem maradt meg semmi az eredeti Fleming-írásból.

Fleming és Sean Connery az Oroszországból szeretettel forgatásán

A korai filmek érdekes koncepcióváltása a főgonoszok mögött álló szervezet teljes átalakítása. Fleming korai regényeinek visszatérő ellenfele a SMERSH volt, a szovjet kémelhárítás háttérmunkája komoly kommunistaellenes töltetet adott a regényeknek. A világpolitikai helyzet alakulásával Fleming lecserélte a SMERSH-et a SPECTRE nevű szervezetre, amely egy nemzetközi bűnszindikátus, nemzetektől és politikai ideológiáktól mentesen használják ki a nagyhatalmak acsarkodását. A Bond-filmekben ezzel szemben a kezdetek óta a SPECTRE a hunyó, a Goldfinger kivételével minden korabeli filmben feltűnnek akár szervezeti szinten, akár egyéni képviselőjük révén. A SPECTRE eltűnése után az újabb filmekben a Quantum révén szerveződik újjá a nemzetközi bűnszövetség ötlete – ezzel szemben a SMERSH csupán két filmben (Oroszországból szeretettel, Halálos rémületben) kerül említésre.

A második hullám (1969–1979)

Sean Connery ideiglenes visszavonulásával markáns irányváltást tapasztalhatunk az adaptációs hűség területén is. Peter Hunt rendező egy új színésszel hátat fordít az eddig eszkalálódó kütyüparádénak – az Őfelsége titkosszolgálatában (On Her Majesty’s Secret Service, 1969) pontosan követi Fleming legdrámaiabb Bond-regényét… Talán túlságosan is pontosan. Bár a közel három órás első változatból nagyjából 40 percet kivágtak, a megmaradt film még így is a leghosszabb Bond-kaland lett, ráadásul a történet hangulata és tragikus végkifejlete merőben elütött minden korábbi és későbbi filmtől. Bár a regény minden egyes elemét szolgaian követte, Hunt megfeledkezett arról, hogy a kizárólag a filmeken szocializálódott rajongók már mást várnak el a Bond-filmektől, az adaptációs hűség másodlagos, harmadlagos szempont. Az ismét Sean Connery főszereplésével készült Gyémántok az örökkévalóságnak (Diamonds Are Forever, 1971) ezek alapján már tanult a hibáiból: a (túl) sok humorral fűszerezett kaland inkább tekinthető a Goldfinger újraértelmezésének, a regényből gyakorlatilag csak az ékkőcsempészet motívuma maradt meg.

Őfelsége titkosszolgálatában: George Lazenby és a hölgykoszorú a leghűbb Fleming-adaptációban

A második hullámban készült filmekről általánosan elmondható, hogy a főgonoszok karakterének megtartása mellett alig vettek át valamit a regényekből, az 50-es években íródott történeteket erősen aktualizálták a 70-es évek problémáira. Két példa: az Élni és halni hagyni (Live And Let Die, 1973) regényváltozatában szovjetek által pénzelt afroamerikaiak alakították a főszerepet, akik értékes kincseket játszottak át kenyéradóik zsebébe. A filmadaptációban nyoma sincs kincsnek, a főszerepet a drogkultúra veszi át, a film hangulatán átüt a blaxploitation világa, a főszereplő ráadásul csak a posztkoloniális világban létező mini-Napóleon (Dr. Kananga karakterét a haiti diktátor Papa Doc Duvalier alapján mintázták meg). Hasonló váltást tapasztalhatunk Az aranypisztolyos férfi (The Man with the Golden Gun, 1974) esetében is: a regény Jamaicában játszódik, a főgonosz Scaramanga pedig nemcsak a világ legjobb bérgyilkosa, hanem ingatlanpanamában (!) utazik. Bár a főgonosz a filmben is kiváló mesterlövész, a helyszín Délkelet-Ázsiába kerül, pitiáner telekfelvásárlások helyett pedig az éppen kirobbant energiaválság kulcsa pottyan a milliomos gyilkos kezébe.

Sean Connery és Shirley Eaton a Goldfingerben

A harmadik hullám utolsó két regénye más-más okokból mellőzi az alapműveket. A kém, aki szeretett engem (The Spy Who Loved Me, 1977) regényváltozata egy irodalmi kísérlet, melyben Fleming egy Vivienne Michel nevű főhősnő szemszögén keresztül ír le egy Bond-kalandot. A biztosítási csalást elkövető bűnözők és a titkosügynök találkozása a maga korában nagyot bukott és a jogok eladása során Fleming is rögzítette, hogy a regényből a címen kívül semmit nem vehetnek át. A végeredményt ismerve mi sem találhatunk túl sok hasonlóságot a két alkotás között. A Holdkelte (Moonraker, 1979) űrben játszódó kalandja a főgonosz nevén és érdeklődési körén kívül gyakorlatilag semmit nem vett át a regényből, a filmet nyilvánvalóan inkább a Csillagok háborúja (1977) ihlette, mint a kártyacsaláson kapott Hugo Drax esete. A forgatókönyv alapvetően A kém, aki szeretett engem ötleteit vette át (előrehozott armageddon, náci eszmékkel kokettáló ellenség, csinos fiúkból és gyönyörű nőkből álló felsőbbrendű faj) – ám amíg az előbbi filmben a tenger nyújtotta a menedéket, addig itt a világűrben lehet átvészelni az egész emberiséget kiirtó kataklizmát.

A harmadik hullám (1981–1989)

Bár a Holdkelte világűrös túlzása után a Szigorúan bizalmas (For Your Eyes Only, 1981) ismét a földön folytatta volna a kalandokat, a hasznosítható Fleming-regények gyakorlatilag elfogytak. A 80-as évek jellemző adaptációs ötlete, hogy az írók a még szűz területnek számító elbeszélésekhez nyúlnak, ezekből gyúrják össze a végső forgatókönyvet. A Szigorúan bizalmas esetében így néz ki a koktél: végy egy szülei halálát megbosszuló lányt (Szigorúan bizalmas), keverd bele őt két görög milliomos viszályába (Rizikó), majd vedd elő az Élni és halni hagyni regényváltozatának legemlékezetesebb jelenetét (összekötözött úszás a cápákkal), melyet a filmadaptációban még nem használtak fel. Az egészet fűzd fel egy olyan alapszituációra, mely gyakorlatilag az Oroszországból szeretettel alapkonfliktusát használja, csak a kötelezően megmentendő kütyü neve és felhasználási lehetőségei különböznek.

Ian Fleming a Bond-filmek producereivel, Harry Saltzmannal és Albert Broccolival

A 80-as évek filmjeiben hasonló logika alapján bukkannak fel az elbeszélések legkülönfélébb elemei, akár a legváratlanabb helyeken is. A Polipka (Octopussy, 1983) Fleming utolsó kötetének két történetéből kölcsönöz elemet: a Fabergé-aukció az Egy hölgy tulajdona lapjairól származik, míg a címszereplő édesapjának életrajza a Polipka mintájára készült: minden más (India, cirkusz, bohócok és késdobáló ikrek) a forgatókönyvírók leleménye. A Halálos rémületben (The Living Daylights, 1987) ennél tömörebb élményt ad, a főcímet követő negyedóra a helyszínváltást leszámítva (Kelet-Berlin helyett Pozsony) nagyjából követi az elbeszélés történetét. A magányos ügynök (Licence To Kill, 1989) szintén a felhasználatlan irodalmi elemekből mazsolázik: visszanyúlnak az Élni és halni hagyni egyik legváratlanabb jelenetéhez (Felix Leiter fürdője a cápával), illetve a tengerbiológus Milton Krest karaktere révén feldolgozzák a méltatlanul mellőzött A Hildebrand ritkaság című elbeszélést. A korszakban csak a Halálvágta (A View to a Kill, 1985) nélkülözte az irodalmi forrásokat, bár cselekménye alapján akár a Goldfinger adaptációjának is tekinthetjük – csupán az aranyat kell homokra cserélni.

Az utolsó hullám (1995-től)

Már láthattuk, hogy néhány esetben a filmek a regények vagy elbeszélések címén kívül semmit nem használtak fel Fleming műveiből, A magányos ügynök (1989) óta azonban már a címek is eredetiek voltak, így egyre kevesebb irodalmi elem került a filmekbe. A kommunizmus bukása után játszódó Aranyszem (GoldenEye, 1995) nagyjából annyiban kapcsolódik Fleminghez, hogy az író jamaicai villáját GoldenEye-nak hívták – ezek a filmben technikai kütyükké változtak. A holnap markában (Tomorrow Never Dies, 1997) még ennyi utalást sem tartalmaz… A világ nem elég (The World Is Not Enough, 1999) marginálisan kötődik az irodalmi alapokhoz, hiszen a cím (illetve annak latin változata: Orbis non sufficit) volt a Bond-család jelmondata; ez az Őfelsége titkosszolgálatában regény- és filmváltozatában is kiderül. A jubileumi Halj meg máskor! (Die Another Day, 2002) az ünnephez illő kikacsintásokkal tisztelgett a hagyományok előtt, felbukkan benne a Nyugat-India madárvilága című ornitológiai szakkönyv – Fleming a kötet szerzőjétől kölcsönözte a James Bond nevet karaktere számára.

Michael Gillette borítói a Penguin 2008-as, centenáriumi Fleming-életműkiadásához

Az újabb színészváltás óta a producerek is másképp állnak Ian Fleming munkásságához és ismét igyekeztek legalább a címek szintjén megidézni a műveket. A Casino Royale (2006) érdekes adaptációs hibrid, hiszen az alaptörténet sok hasonlóságot mutat a regénnyel: mindkét sztoriban központi elem a főgonosz megalázása a kártyaasztalnál. A Franciaországból Montenegróba költöztetett párbaj a beszúrt akcióinzerteket leszámítva követi a regény alapgondolatát, egy változtatás mégis feleslegesnek tűnik: az eredeti chemin de fer helyett a mostanában sokkal divatosabb Texas Hold ‘emet játsszák halálos tétekkel. Ez a film sajnos valószínűleg végleg kimerítette a flemingi kincsesbánya legjobb tartalékait, hiszen A Quantum csendje (Quantum of Solace, 2008) ismét eltér az elbeszéléstől, hiszen A kém, aki szeretett engemhez hasonlóan adaptálhatatlan irodalmi kísérlet, mely a párkapcsolatok sötét oldaláról szól. A mostanság mozikba kerülő Skyfall révén ismét elindultunk az eredeti címek irányába, valószínűleg túl vagyunk az utolsó (akárcsak névleges) Fleming-adaptáción is – hacsak a producerek nem látnak fantáziát a 007 New Yorkban zseniális omlettreceptjében.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó filmek

Címkék

, , , , , , , , , , , , , , , , cikk