Szabó R. Ádám

/ / /

· írta

Díszköltészet és unalom

Pablo Larraín: Neruda

Kritika

Történelmi szereplőkről életrajzi filmet készíteni rizikós dolog, az ilyesfajta filmek sokszor abba a hibába esnek, hogy túlságosan ragaszkodnak a saját maguk által gondolt mondanivalójukhoz, és teszik mindezt adott történelmi személy valós életrajzának a kárára (pl. Oliver Stone szinte bármelyik biopicje, de leginkább a Nixon), és legtöbbször ömlengős, saját fontosságában arrogánsan magabiztos, háromórás eposzok születnek belőlük.

Lehet természetesen úgy is készíteni életrajzi filmet, még a közelmúlt szereplőiről is (kevésbé mitizált, jobban dokumentált eseményekről, tehát jóval kevesebb az alkotói szabadság, amennyiben meg akarja tartani a film az „igaz történet alapján” cimkét), hogy az ne bukjon tömény unalomba és életszerűtlen ömlengésbe, említhetjük például az Oscarral is jutalmazott Piafot, vagy a szerzői filmnek is beillő Szociális hálót, akár a szintén Aaron Sorkin tollából született, tavaly bemutatásra került Steve Jobsot.

Pablo Larraín: Neruda

A 2016-ban megjelent és agyondíjazott Jackie rendezőjének legújabb életrajzolata, Pablo Larraín Nerudája is tavaly futotta le első köreit a mozikban (Cannes-ban a Rendezők Kéthetén is bemutatták), és nem lehet egy az egyben stone-os ömlengő mozinak, sem egy sorkinos, gyorsan pergő dialógusokkal megírt, a vizsgált személy egy-egy szűk élethelyzetét (három előadást Jobs három évéből, tárgyalószobai esemény-rekonstruálás a Szociális hálóban) bemutató „jelenet-filmnek” nevezni. Valahol a kettő közé esik, nem feltétlenül a jó értelemben.

A legnagyobb baj a Nerudával, hogy nem igazán a képeivel akar mesélni, az egész filmet átszövi a főszereplő rendőrtiszt, Óscar Peluchonneau (Gael Garcia Bernal) mesterkélten suttogó narrációja, amely azonban nem a vásznon történő eseményeket egészíti ki, hanem megy a maga monoton útján. Eközben a chilei antikommunista hatalom által üldözött költő-politikus életéből is látunk szemelvényeket, csakhogy a megszállott, kissé bamba tekintetű, kétes családi hátterű rendőr még ezeket is rendületlenül narrálja (helyenként úgy tűnik, Sorkin forgatókönyvei óta nem kellett ennyi szöveget filmre adaptálni), ha pedig el is hallgatna egy pillanatra, a néhol komikusan túlhangszerelt zenei háttér emelkedik a képek és a történetek fölé.

Pablo Larraín: Neruda (2)

Pablo Neruda élete amúgy sem egy könnyen megfilmesíthető történet: alkotóként viszonylag hamar elérte a kritikai siker és elismerés (19 évesen írta meg a Húsz szerelmes vers és egy kétségbeesett dal című kötetét, amivel bekerült az irodalmi köztudatba), kommunista próféta lett saját hazájában (amíg el nem menekült a megtorlás elől), kitüntették irodalmi Nobel-díjjal 1971-ben, mindeközben pedig kiterjedt politikai, diplomáciai munkássága volt. Nem egy egysíkú élet volt ez, nem is feltétlenül a folyamatos küzdésről szólt, voltak „kényelmes”, és mindenképpen vitákat kiváltó részei, amelyekkel valamilyen formában el kell „számolnia” egy magára valamit adó életrajzi filmnek (elég, ha arra gondolunk, hogy Neruda Lenint a világ egyik legnagyobb géniuszának tartotta – erről azért érdemes lett volna pár szót ejteni).

Pablo Larraín: Neruda (3)

Ilyenkor érdemes talán azt a megoldást követni – főleg egy olyan alkotó ember esetében, akinek művei ismertebbek, mint életének eseményei –, hogy az alkotás és ahhoz való viszonyulás felől közelít a filmkészítő vizsgált alanyához (ahogy ezt tette pl. a Piaf), ennek pedig a Nerudában nyoma sincs. Verseit olyan pátosszal szavalja el az őt alakító Luis Gnecco, hogy ezek a versek épp olyan díszletelemmé alakulnak, mint a kezében tartott pohár bor vagy szivar. Nem értjük meg, miért tartották a 20. század egyik legnagyobb költőjének Nerudát, de azt sem, hogy miért volt népének Petőfije, miért szavalták verseit tömegek, miért tűzték azokat zászlajukra mozgalmak.

Ugyan azt mindenképp a film erényei között érdemes említeni, hogy nem foglal igazán állást, nem ítélkezik pl. Neruda munkássága vagy életvitele fölött, a mozaikszerű, hirtelen helyszínváltásokkal és éles vágásaival operáló szerkezet azonban nem nyújt elég támpontot a nézőnek ahhoz, hogy bármiféle azonosulásra, katarzisra esélye legyen.

Pablo Larraín: Neruda (4)

Kellett volna ehhez a filmhez egy Fellini vagy egy Sorrentino, hogy átadja a nagyvárosi felső tízezer dekadens partiéletének hangulatát, és a maga fanyarságával egyúttal objektív kritikáját is; esetleg egy sorkinosabb, feszesebb, feszültségtelibb forgatókönyv, hogy egy jelentéktelen napi eseményekkel és jelentőségteljes, nézői szempontból unalmas politikai gyűléssekkel teli életnek ne mankó és kontextus nélküli, kissé egyhangúan bemutatott, helyenként öncélúan művészieskedő tükröt tartson. De akár még egy Stone-féle biopic is jobban működhetett volna, akkor legalább nem fájó szívvel unná a néző Neruda munkásságához mérten unalmasra sikerült mozgóképes életrajzát.

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.

Kapcsolódó film

Neruda

Neruda

Argentín–chilei–francia–spanyol életrajzi, bűnügyi, filmdráma, 2016. Rendező: Pablo Larraín. Szereplők: Gael García Bernal, Luis Gnecco, Mercedes Morán, Emilio Gutiérrez Caba.

Előzetes a Filmtetten

  • A Filmtett szerint
    8/10
  • Szerinted?

Címkék

, , , , , , , , , , cikk, filmkritika, magyarul, film