A madarak már a spájzban vannak

Susanne Bier: Madarak a dobozban / Bird Box

A Bird Box egy kompetensen elkészített, tudatos alkotás, aminek a legnagyobb hibája, hogy nem öt évvel ezelőtt készült el.

A Netflix – sorozataival ellentétben – saját készítésű filmjeivel (vagy legalábbis amelyek a Netflix-logó alatt futottak) eddig rendre eléggé mellélőtt. Akkor is, amikor egy fantasy-zsarufilmet készítettek el egy rahedli pénzért Will Smith-szel, és akkor is, amikor egy kisköltségvetésű meglepetéssikernek, a Cloverfield-filmeknek szánt, meglepetésszerűen belengetett folytatást „fogadtak be”a Netflix márka védő szárnyai alá. Így aztán az sem volt szükségszerű, hogy egy teljesen vállalható horrorral rukkolnak elő legközelebb. A Bird Box szerencsére sokkal jobb az említett két Netflix-egészestésnél. Egész egyszerűen egy kompetensen elkészített, tudatos alkotás, aminek a legnagyobb hibája, hogy nem öt évvel ezelőtt készült el (amikor a forgatókönyv első variánsa), mert így óhatatlanul hasonlítgatásnak teszi ki magát. Márpedig ha az ember horrorfilmje olyan az elmúlt években készült instant klasszikusokat idéz meg akaratlanul is, mint a Tűnj el! (Get Out) vagy a Hang nélkül (A Quiet Place), akkor azokhoz nem árt felnőnie: nem elég csak feldobnia az érdekes ötleteket, azokat a megfelelő stílusban és ritmussal is kell bemutatni.

A Madarak a dobozban alapötlete (mint szinte minden jó horrorfilm estében) pofonegyszerű: napjainkban, Oroszországban minden figyelmeztetés nélkül megjelenik egy riasztó öngyilkossági hullám, emberek tízezrei lesznek látszólag mindenféle külső befolyás, vírus, űrlények megjelenése nélkül öngyilkosok. A címszereplő tollas állatok a túlélők hasznos segítői, ugyanis jelzik, ha az amúgy láthatatlanul lesújtó fenyegetés közeledik. Főszereplőnk, Malorie (Sandra Bullock) egy negyvenes nő, akit nem kívánt terhességgel a „nyakán” hagyott el a párja, úgyhogy eleinte egyáltalán nem törődik a legtöbb természetfölötti eseményeket bemutató film egyik kedvenc információ-ömlesztő eszközével, a tévével és az ott futó, tőle ezer kilométerekre levő eseménysorozattal. Amikor aztán tulajdon nővére a szeme láttára önszántából egy teherautó elé veti magát, kénytelen szembenézni a láthatatlanul támadó problémával, ami olyan, kissé halálosabb formában, mint királylány a mesében: a napra lehet nézni, de rá nem.

A Bird Box legnagyobb hibája nem is alapötletében, vagy a bemutatásának mikéntjében, hanem leginkább az aránytévesztésben rejlik. Teljesen jó ötlet volt például némi metsző aktuálpolitikai felhangot is adni némely szereplőnek: amikor például John Malkovich barátságtalannak titulált Douglas-e a szuicidapokalipszis kellős közepén csapra ver két üveg viszkit, és hangos gajdolás közepette felhívja túlélőtársait, hogy tegyék ismét naggyá a világvégét, az még elcsúszik. De amikor a jóképű fekete (apa)jelölt vitatkozik a szikár és racionális, idősebb fehér nővel, és elmondja, hogy a remény néha fontosabb, mint a kellemetlen valóság, akkor kicsit kezd a film olyan szájbarágós lenni, mint a madárfiókák vacsorája.

Pedig a direktor Susanne Bier ráérzett arra, hogy mitől lehetne több a Madarak a dobozban, mint egy egyszernézős rémisztgetés: helyenként egyenesen remekül dolgozik a szó szerinti semmivel (aki a látványos szörnyeket szereti, az ne ezt a filmet töltse be vagy le, ugyanis abból egy darab sincs). A hangeffektusok gyomorbavágóak, a karakterek első látásra érdekesek, a történet pedig kellően tiszteli a fizika törvényeit és „bünteti” szereplőit (a fontosabb szereplők halála a legtöbbször ceremóniamentes, kegyetlen és hatásos, a hozott döntéseknek pedig életszagú következményei vannak) ahhoz, hogy élvezettel rettegjen rajta a tévénéző.

Sandra Bullock még kényelmetlenül mozdulatlan arccal is meggyőzően játssza az életéért szenvedélyesen küzdő, de gyerekeivel szemben szinte érzéketlen kényszeranyát. És ha nem láttuk volna szinte az utolsó patakig hasonló jeleneteket vakság helyett süketséggel, és szörnytámadás közepette gyerekszüléssel a Hang nélkülben, sokkal eredetibbnek hatna Josh Malerman ötéves könyvének adaptációja.

A Madarak a dobozban két órájának legalább fele remekül megírt és rendezett, helyenként humoros, gondolatébresztő alkotás, ami joggal pályázhatna „elődei” kultbabérjaira. A másik fele viszont egy kissé túlzottan előrágott, helyeként kifejezetten dagályos tévéfilm, túlzottan sok színes, de egyszerű szereplővel ahhoz, hogy igazán emlékezni lehessen rájuk. A túlzásba vitt aktuálpolitikai töltet pedig csak még inkább korán felejthetővé teszi ezt az amúgy hozzáértéssel és odafigyeléssel készült tévéhorrort.

De most még minden friss és fogyasztható, minden utalás érthető, és némelyik mondat még kellően maró is, úgyhogy ha már úgysem kell moziba elmenni érte, mert az előfizetés már úgyis ott van dobozban, egy nézést és utána egy jó beszélgetést mindenképpen megér Bier filmje, még akkor is, ha a semmitől ezután sem fogunk jobban félni.

image_print


Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.