A Szárnyas fejvadász című film bemutatójának 2007-ben volt a 25. évfordulója. Ennek tiszteletére (és természetesen az újabb profitszerzés reményében) jelent meg az a DVD-kollekció, melynek összeállítását még 2002-ben kezdték el.  Az anyag átnézése után csakis azt írhatom: a komolyan érdeklődők nem takaríthatják meg maguknak az öt DVD anyagában való többnapos, vagy akár többhetes lubickolást.

Első élmény: az egyes lemezek grafikai és felületi képe egységes univerzummá alakul (át), a filmből jól ismert zoomolós, képkocka-szelektáló folyamatot imitálva, eközben pedig önmagukban is sejtelmes és hatásos jelenetek futnak a képernyőn, illetve az egyes kockák erőterében. Ezen túl a Blade Runner Partnership gyártócég, valamint Charles de Lauzirika producer/projektvezető által kiadott öt lemez egy hihetetlenül rétegzett és aktualizált Blade Runner-olvasatot képes létrehozni. És ez az olvasat olyannyira sokirányú és több dimenzióban működő, hogy bajosan lehetne egy recenzió lineáris keretei közé gyömöszölni, jelentős hiátusok generálása nélkül. Ennek fényében csakis azt írhatom: a komolyan érdeklődők nem takaríthatják meg maguknak az öt DVD anyagában való többnapos, vagy akár többhetes lubickolást. Azok számára pedig, akiket nem hoz lázba a Szárnyas fejvadász, hasznos lehet tán egy mégoly lecsupaszított ismertető is.

Az egyes lemez a The Final Cut (kb. „az utolsó vágott verzió”) címet és a 2007-es évszámot viseli. A film final cut-ján kívül a rendező, Ridley Scott bevezetője, jelenet-válogatás, valamint néhány (szakértői) kommentár látható-hallható rajta. Mivel több aspektusról is szó lesz az alábbiakban – hisz a teljes kollekció tulajdonképpen az utolsó vágott verzióhoz vezető hosszú útként is felfogható – nem merülök el a részletekben és megspórlom magamnak és az olvasónak is, hogy élénk tablót fessek az utókor számára digitálisan újravágott, finomított, alakított Szárnyas fejvadászról. Az mindenesetre tanulságos, hogy a folyamatban résztvevő többszáz filmes szakember mennyire az analóg versus digitális filmkészítés dichotómiájában fogalmaz és lát – és természetesen nem feltétlenül a mindenható kompjúter hozsannáját hallhatjuk.

Ezt követi a kettes sorszámú lemez: a Dangerous Days: The Making of Blade Runner egy korrekt, meglehetősen lassú ritmusú, viszonylag bő archív felvételanyaggal ellátott dokumentumfilm-csomag. Ilyen módon, három tételben, a forgatókönyv és a történetív elkészültére, a szereplőgárda kiválogatására (azaz a castingra) valamint a forgatás előtti és közbeni kulisszatitkokra kapunk rálátást. Már ennek alapján leírhatóak a teljes adalék-anyag erényei: a kulcsemberek (producerek, rendező, látványtervezők, főbb szerepek alakítói) nyugis, helyenként anekdotázó megszólaltatása, a lehetőségekhez mérten a kevéssé neves dolgozók – az autómodellek építői, a látványtervek kiszínezői – kamera elé ültetése, valamint a tetemes mennyiségű archív felvétel felhasználása. Ezen vetületeknek köszönhetően film-, technika-, és kultúrtörténetileg élővé lesz úgy a Szárnyas fejvadász forgatástörténete, mind az azóta eltelt időszak, illetve a DVD-kollekció létrejöttének periódusa is. Ugyanakkor döbbenetes épp ennek a filmnek a klasszikussá és kanonikussá válásához asszisztálni – melynek hosszúra nyúló, már-már kényelmetlen forgatását egy meglehetősen visszahangtalan bemutató követte, így a film a rajongói közegben kezdte meg valódi pályafutását.

A hosszú Making of dokumentumfilmből számomra különösen emlékezetesek a következő aspektusok: az, ahogyan mindenki egybehangzó véleménye szerint Ridley Scott szeme mindent látott, és figyelme fáradhatatlanul kiterjedt mindenre, sőt, ha néha agresszív módon is, de saját elképzeléseit érvényesítette mindenkor. Ezen túlmenően már csak az a csodálatos, hogy döntéseivel nehéz nem egyetérteni, még ennyi év távlatából is. A másik maradandó feltűnés a Harrison Fordé: ő, a kortársak emlékei szerint, eléggé szenvedett a forgatáson (a sok esőtől, az éjszakáktól, a tapasztalatlan Sean Youngtól, aki Rachaelt alakította, valamint attól, figurája, Deckard szerinte is filozofikusabb alkat, míg Scott állandóan az akció-szegmensre hajtott rá). Az ősz, bár sármos színész meglehetősen szűkszavú ezen a dokuanyagon, és nemes egyszerűséggel ennyit mond a Szárnyas fejvadász elkészültéről: „Blade Runner... it was a bitch.”

A harmadik DVD címe Archival Versions (Archív verziók), rajta az 1982-es és 1992-es moziváltozattal, valamint az 1992-es Directors Cut-tal (rendezői változattal). Ez utóbbi méltán teszi kíváncsivá azt, aki még nem látta (vagy nem biztos benne, hogy látta, ahogy én), amúgy meg mindhárom film gyönyörűen feljavított, szemcsementes élményt kínál. A rendezői verziót maga Ridley Scott, ez a szigorú és vasakaratú direktor ajánlja figyelmünkbe, kiemelve egyúttal a két fő eltérést: mindkettő az unikornis alakjához kötődik, és természetszerűleg mindkettőben hiányos, illetve kevessé hangsúlyos a széles körben ismert 1982-es moziverzió emlékeihez képest. És hogy Rick Deckard fejvadász az emberek avagy a genetikaliag mózerolt replikánsok kasztjába tartozik-e? Az unikornis mindenesetre először a nyomozó szubjektív álmodozásaként tűnik fel az 1992-es rendezői vágáskópián, majd a film végén a nevezetes origami is unikornist formáz. A rendőr Gaff visszhangos kiáltásával egyetemben (nyersfordításban kb. „Kár, hogy Rachael nem fog élni! No de, amúgy is, ki él mindörökké?”) az elhullatott papírlény azt jelzi, hogy Gaff belelát Deckard gondolataiba, jobban mondva memória-beültetéseibe, mint az ember a replikánséba. Plusz: ezen az 1992-es rendezői vágáskópián eltűnik a klasszikus moziverziót záró képsor, a szép napfényes tájba elmenekülő pár, azaz a kötelező happy end is.

A négyes lemez sokatmondó címe: Enhancement Archive, és ez tartalmazza a legtöbb olyan extrát, amiért a közönséges (és technikailag konzervatív) halandó egyáltalán rajongani képes a DVD-csomag műfajáért, még akkor is, ha oly könnyű eltévedni rajta (benne?). A 2007-es Blade Runner 4-es DVD-jén a belépést lehetővé tevő kulcsszavak, stílusosan, a film többrétegű kifejezéseit idézik fel. A legelsőként olvasható „Access (Belépés)” azonban beugratós, mert noha egyenrangúként ábrázolódik a következőkkel – úgymint „Inception/Fogantatás”, „Fabrication/Gyártás”, illetve „Longevity/Élettartam” – valójában azok fölött trónol. Az „Access”-t követően jóhiszeműen rákattintottam a „Play all features/Játssz le minden részletet” gombra, és lélegzet-visszafojtva ugyan, de tizenvalahány félórás dokuanyagot néztem végig majd egyszuszra, hogy a végére rájöjjek: e rövidek tulajdonképpen hármasával, ill. négyesével a fenti kulcsszavak alá vannak csoportosítva. Eme balekségem azonban alkalmat adott arra, hogy végre megfogalmazzam, miért zavarba ejtőek számomra a DVD-kiadások, különösen az ilyen komplex csomagok. Azért, mert a rajtuk elhelyezett információ-adagok közti (legtöbb esetben amúgy hierarchikus) viszonyok nincsenek tisztázva, avagy megnyugtatóan jelezve. Természetesen nem a káoszt kifogásolom, hanem a véges időmet.

És akkor ami még belefér: a négyes dvd „Inception” kulcszavát követően a forgatókönyv alapjául szolgáló regény és írója (Philip K. Dick és a Do Androids Dream of Electric Sheep?) jutnak rivaldafényhez. Az írót csak fotókon láthatjuk és rádiófelvételeken hallhatjuk (1982-ben hunyt el), rajta kívül még irodalom- és filmtörténészek, sci-fi író pályatársak, családtagok nyilatkoznak. Az összeállítás nagyon izgalmas, különösen ha valakit egy kicsit is érdekel az amerikai irodalom története, azt azonban nem lehet elhallgatni, hogy a forgatókönyv/film nagyon messze esett (és szándékosan esett így) a regénytől, és noha a forgatáskor még élt az író, Ridley Scott mégsem vonta be őt be a munkálatokba. Véleményük számos ponton különbözött, itt csak a legkirívóbbat említem meg: Philip K. Dick szerint a replikánsok érzelmileg sivár, önfeláldozásra nem képes s ilyenként megvetendő lények, akikkel szemben az emberek abszolút fölényt élveznek. Ezzel szemben Scott olvasatában az androidok az embereket minden szempontból – intelligencia, erő, gyorsaság – felülmúló, ám négy éves életciklusuk miatt méltán tragikus lények. Különben az első forgatókönyv-verzió, amely a Dangerous Days (Veszélyes napok) címmel került ki Hampton Fancher tolla alól, szintén ezen a ponton vérzett el és került át a végső változatot elkészítő David Peoples kezébe. Így alakult át az eredetileg mélységesen filozofikus, kevéssé akciódús, sok párbeszéddel spékelt anyag a sci-fi és a film noir cselekményorientált sémáit mesterien bevető, leheletnyi bölcseletet is tartalmazó Szárnyas fejvadásszá.

A „Fabrication” kulcsszó anyaga kissé összemosódik a 2-es lemez The Making of Blade Runner dokumentumfilmjeivel, ezúttal a filmben elhelyezett feliratok (jelvényektől a reklámtáblákig) kiötlői emlékeznek, nyilatkoznak, majd szóhoz jut, „Fashion Forward” címszó alatt, a jelmezek főtervezője is. És ha az előbbiekben az irodalmi alapanyag örökérvényűségre törekvéséről írtam, ezekből az interjúkból – amelyekben a film végső látványvilágának a kialakítói szólalnaek meg – egyértelműen kiviláglik, hogy bizony már meglévő sémák mentén dolgoztak. Így, bár Philip K. Dick úgy vélte, bölcseleti regényt írt, a rendező számára a jövő bizonyos víziója, tehát a tudományos-fantasztikus szál tűnt meghatározónak, míg a jelmezesek egyértelműen az 1940-es években készült noir bűnügyi filmekből kiindulva, azon jelmezek ellenében, azokat áthangolva építkeztek. A statiszták népes csapata számára pedig szintén Ridley Scott utasításai szolgáltak „ruhául”: a rendező sok ázsiai embert kívánt látni, innen már csak egy lépés a mindenütt feltünedező fonott kalapok sora, a neon-nyelű esernyők pedig Scott azon elképzeléséből születtek, hogy a jövőben, ahol folytonos (savas) eső hull az égből, az embereknek az esernyők válnak második otthonukká. A film 1996-ban elhunyt operatőréről egy igen aprólékos portréfilmet láthatunk, majd következnek a kivágott, illetve másképp forgatott jelenetek, ezekről alább.

A „Longevity” címszó tulajdonképp a Blade Runner című film utóéletéről tudósít, a filmplakátok, mozielőzetesek és ezek készítőinek a bemutatása révén. Egy következő tömb pedig azon filmrendezőkkel, szerkesztőkkel ismertet meg, akik bevallottan a film rajongói, netán ennek hatására készítettek maguk is filmeket (Guillermo del Toro, Mark Romanek, Frank Darabont stb.), vagy indítottak el weboldalt.

Az utolsó DVD az All Our Variant Futures / From Workprint to Final Cut címmel egy roppant érdekes folyamatba enged betekintést: a filmszalagon létező ún. workprint (a moziváltozat előtti utolsó, a tesztközönségnek vetített variáns), valamint a mozivágások huszonöt éves tárolásáról, majd ezeknek a 2002-ben elkezdett átnézéséről, osztályozásáról szól. Ebből született meg tulajdonképpen ez a DVD-kollekció, és elgondolkodtató látni, hogy a Harrison Ford és egyéb nagy nevek árnyékában mennyire szerény és kitartó, számunkra névtelen, de elkötelezett, archiválással, majd természetesen a digitális átírással és feljavítással foglalkozó szakembereknek köszönhető minden. A 2007-es Final Cut érdekében néhány jelenetet még újra is forgattak, és ahol csak lehetett, rásegítettek a látványra, de egy fontos elvet végig szem előtt tartva: a változtatásokat csak az indokolhatta, hogy sértő pontatlanságok bukkantak fel. Egy ilyen eset volt Zhora kilövésének képsora úgy az 1982-es, mind az 1992-es kópiákon, ahol eléggé látványos volt a színésznő, Joanna Cassidy, valamint a tulajdonképpeni piszkos munkát elvégző kaszkadőrnő különbsége: ezért a nevezetes blue (valójában zöld) screen előtt a 25 évvel idősebb Cassidy eljátszotta Zhora haldoklását, amit aztán digitálisan rámontíroztak a double testére.

És ha a változtatásoknál tartunk, hadd fejezzem be ismertetőmet a „deleted and alternate scenes” bemutatójával, illetve azzal, hogy milyen lehetett volna a Szárnyas fejvadász, a leforgatott anyag más logikájú vágása folytán. Paul M. Sammmon a filmről könyvet is író filmtörténész az előzőekben említett workprintet végig hangzó magyarázatokkal látja el, és kiemeli, hogy az egyik leglényegesebb eltérés a E/1-es, Deckard szájából elhangzó narráció. A végül kihagyott, de leforgatott jelenetek java része is ide sorolható, hisz szinte mindenhonnan kivágták a sorsdöntő jeleneteket, találkozásokat felvezető nyomozói reflexiókat, amelyekből amúgy nagyon sok hasznos információt szerezhet meg a néző. Én most már biztos vagyok abban, hogy a Szárnyas fejvadász titokzatosságának ez az egyik forrása, vagyis a látensen kitapintható szövevények igazi létezése, amelyről azonban a moziverziók (beleértve a tavalyi final cut-ot is) nem vesznek tudomást. Több cselekményszál is áldozatul esett a mozivágásnak, például Holden, a legelső jelenetben szitává lőtt másik fejvadász figurája, akit Deckard kétszer látogat még meg a kivágott anyagban: amellett, hogy igen látványos módon gyógyul szegény (kissé a mátrixos bölcsőkhöz hasonlóan), tulajdonképpen Deckard egyféle tükörképévé, tükörhangjává is lesz. Úgy sejtem, ha Scott nem áldozta volna fel a leforgatott film ezen rétegeit/irányait, egy sokkal explicitebb, nyomozósabb mozi lett volna belőle, amelyben a Harrison Ford-figurán sokkal több teher összpontosult volna – a replikánsok, elsősorban is Batty (Rutger Hauer) róvására.

Nem zárhatom le anélkül, hogy meg ne emlékeznék a DVD-kollekció két nagy hiányzójáról: a filmzenét szerző – és a film hatásmechanizmusának oroszlánrészét magáénak tudó – Vangelis neve, alakja bár egy említést sem ér meg, ami furcsa egy grandiózus összeállításban, ahol a filmbéli autók márkajelzésének kialakításáról/megrajzolásáról is percekig értekeznek. A másik hiányzót maguk a megszólalók hozzák létre azzal, hogy többen, többször is utalnak rá, mint a Ridley Scott-féle Blade Runner egy legfontosabb kortárs filmes örökösére, folytatójára. David Fincher rendezőről van szó, akit ugyancsak nem sikerült a vallató kamera elé ültetni.

*Jordan Cronenweth-nek, a Szárnyas fejvadász operatőrének tulajdonított mondás, eredetiben: „It’s not what you light, it’s what you don’t light that separates you from everyone else”.