A tengerimalacok esete az esztétikai világválsággal

Hoyt Yeatman: G-Force – Rágcsávók

A processzortechnika egyre nagyobb léptékű fejlődése alapjaiban írta felül a Disney stúdió által felállított és kifejlesztett, öröknek tűnő 12 Basic Principles of Animation munkacímű szabályegyüttest – és ennek értelmében a közel 90 éves rajzfilmszemléleti hagyományainkat. A rivalizáló stúdiók egyre magasabbra helyezett léceit olyan rajzfilmek próbálják átugrani, melyek szociális tényezők feldolgozására is vállalkoznak.

Így érthető, ha annak a bizonyos lécnek az átugrásában implikált alkotásoktól elvárjuk, hogy a vászonra küldött „ötvözet” egyaránt hasson a kognitív viszonyulásra és a zsigeri percepcióra. Elvárási horizontunk fölött (alatt) azonban szinte évente fel-feltűnik legkevesebb egy olyan alkotás, melynek, ama léc átugrására tett kísérlete sikertelenül végződik. Ezek az alkotások legtöbbször már az alapötletet elhibázzák, hogy a forgatókönyv és a kivitelezés ballépéseit ne is említsük.

Kép a G-force - Rágcsávók című filmből

Ezen alkotások kategóriájábaba tartozik az Oscar-díjas vizuális effektusokat készítő Hoyt Yeatman első rendezése, a családi mozinak szánt Rágcsávók, melynek megtekintése prométheuszi kínokat okozott jelen írás szerzőjének. A Garfield – A film, az Alvin és a mókusok, illetve a hasonszőrű, állatszereplős CGI-filmek nyomdokain bukdácsoló alkotás sajnos sem narrációs, sem pedig esztétikai síkon nem tudja überelni még a leggyengébbnek minősített posztmodern alkotásokat sem. Pár mondatban összesűríthető története olyannyira egyszerű, hogy még egy amőbának sem okozna fejtörést a megértése – feltéve, ha lenne feje és szeme. Az FBI egy speciális egységének két vezetője, Ben és Marcie tengerimalacok kiképzésén fáradozik, akik olyan speciális high-tech cuccok birtokosai, melyeket James Bond is megirigyelhetne.

Kép a G-force - Rágcsávók című filmből

A rágcsálók kiképzése temérdek pénzbe kerül a Szövetségi Nyomozóirodának, ezért elhatározzák az egység feloszlatását, épp akkor, amikor az bizonyítékokat szerez arra vonatkozóan, hogy Saber, a háztartási gépeket gyártó milliárdos világuralomra törekszik, embermilliók életének az árán. Derék rágcsálóinknak innentől természetesen az a feladata, hogy elhárítsák a világot fenyegető veszélyt, és bizonyítsák rátermettségüket az FBI-jelvényre. A narratíva egysíkúságát a vizuális „szálak” sem tudják kihímezni, Yeatman egy hihetetlenül gyenge kivitelezésű látványcsomaggal spékelte meg a banális sztorit. A produkció 150 milliós költségvetése ellenére (melynek nagy része minden bizonnyal a 3D-s kiszerelésre ment rá) sem lesz részünk olyan vizuális orgazmusban, melytől 160 fölé emelkedne a pulzusszámunk. És ha már 3D-ben is hozták a filmet, sokkal elegánsabb vizuális gegeket is szállíthatott volna a stáb, elvégre a trükkmester rendező személyében akadt volna ötletadó, akinek vízióját korunk csúcstechnológiájával vászonra adaptálhatták volna. A film másik nagy hibája, hogy korunk agyatlan akciófilmjeinek narratíváját tekinti követendő példának, aminek következtében elnagyolt kalandjaival tovább fokozza a nevetségességét.

Kép a G-force - Rágcsávók című filmből

Az alkotás vizsgálatának egy érdekes szelete az élőszereplők és a számítógép által generált figurák interakciója, mely mindenképp kihívás elé állította a színészeket, azonban úgy vélem, ütősebb lett volna a produkció, ha motion capture-technikával készül el, vagy pedig teljes egészében animált karaktereket jelenít meg. A film egyetlen pozitívuma a rágcsálók hangját adó színészek – bár ezt a szinkronbuzi világ negatívumnak tartja – illetve Trevor Rabin filmzenéje, melyek némiképp kárpótolnak az agyatlan képi világért. A rossz szájak szerint azért sikeredett ilyen gyatrára a Rágcsávók, mert a Disney a Pixar nélkül alkotta meg a filmet. E kijelentés igazságértékét most hadd ne firtassuk, de egyezzünk meg abban, hogy a film minőségére, helyesebben minőségtelenségére a rendező inkompetenciája is rátett egy lapáttal.

Kép a G-force - Rágcsávók című filmből

A negatívumok ellenére, a magyarországi és észak-amerikai box-office-ok alakulását vizsgálva egyértelműen kijelenthetjük, hogy hiába a 24 százalékos tomatometer-szint a rottentomatoes-on, vagy a 4,3 pont az IMDb-n, a nézők a nyitó hétvégéken tömegesen vonultak mozikba. Önkéntelenül merül fel a kérdés, hogy vajon a világgazdasági válság esztétikai válságban csúcsosodik ki? A médiakultúra aktuális terméseit vizsgálva, igennel kell válaszolnunk.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.