9. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál, Marosvásárhely, 2001. november 7–11. 9. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál, Marosvásárhely, 2001. november 7–11.

Néhány nap édes és savanyú filmek között

9. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztivál, Marosvásárhely, 2001. november 7–11.

Hétfő reggel, buszmegálló, Svájc. Hát nem egy Riói karnevál. Aztán mégis az lesz. Az útburkoló munkások kezében ritmusra mozdul a kalapács, aztán beleszól a kuka, a széldzseki cipzárja, a rendőr sípja. Rumbatöknek megteszi a gyermek játéka is. Végül mindenki vonaglik, örvend, táncol. Hétfőn reggel, Svájcban. Nem hiszik? Akkor Önök tutira lemaradtak a 9. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválról.

Kilenc év után ismét ott állnak Erdély legnagyobb filmes seregszemléjének ötletgazdái és szervezői, hogy újra ki kell találniuk a rendezvényüket. Ez így akár kudarcnak is tűnhetne, pedig nem az. Tavaly és tavalyelőtt a sovány felhozatalból való kényszeredett bűvészkedés nem engedte, hogy arculatot kapjon a fesztivál, most viszont a bőség, az ellenőrizetlen képzuhatag, a 12 órát is kitevő versenyfilm-folyam (67 alkotás) tette ugyanezt, amely itt-ott medréből kilépve sodort magából zsűrit és fanatikust, érdeklődőt és pesszimistát. Gáspárik Attilát, a seregszemle művészeti vezetőjét szombaton este már mindenki arról faggatja (mi is), hogyan tovább, hiszen jövőre jubileum, pántlikás ünnepség. Mint mondja, a mostani felvonás sokkal élesebben vetette fel a kérdést, hogy vajon a profizmus felé kell-e eltolni a fesztivált vagy inkább maradjon ez az önfeledt találkozó-jelleg. Az előbbi nyilván komoly és átgondolt csapatmunkát igényelne, badigárdokat a bejáratnál, szigorú kereteket és szabályokat. Semmi cicó. Az utóbbit többnyire ismerjük: pénteken délután a tömött hátizsákos diákok „besurranhatnak”, vagy ketten és hárman is összedobhatják a harmincezres belépőt. Senki sem háborodik fel nagyon, ha a hang időnként lekési a képeket. Így viszont péntektől stabilan tele a moziterem, amit egyformán hálásan vesz tudomásul díjazott és zsűritag. A profizmus anyagi feltételeire (a belépő nyilván ugrásszerűen megnőne) még nincs felkészülve a szemlét látogató törzsközönség, az utóbbi viszont azzal a veszéllyel fenyeget, hogy maga alá gyűri a fesztivált.

Barangolás a házilabirintusban

Pálos György filmrendező, a zsűri tagja szerint a seregszemle elérte azt a határt, melyet véleménye szerint semmiképpen sem lenne szabad túllépni, hiszen telítetté vált. A szervezők minden évben rettegtek attól, hogy nem jön be elég film, elég látogató, most lám bejött mindkettő, most már csak ezt kell valamiképpen szinten tartani. Ennek kapcsán hangzott el az a javaslat is (Gulyás Gyula filmrendező, zsűritag), hogy jövőre kevesebb filmet kellene bemutatni, ellenben esténként, a vetítések után, a „bizottság” nyilvános kiértékeléseket tartana, azzal a szigorú feltétellel, hogy senki sem szól bele a nézőtérről. Így áttekinthetővé válnának azok az elvek is, amelyek alapján egy-egy zsűri dolgozik, döntéseket hoz.

Hogy mennyire sűrű volt a program, csak összehasonlításképpen álljon itt néhány adat: tavaly 46, tavalyelőtt 44 alkotást nézhettek végig az érdeklődők, melyeknek közel egynegyede szólhatott bele komolyan a díjak megszerzésébe. Gyengécske diplomamunkák, steril riportfilmek árasztották el a seregszemlét, és persze a karakteresen rossz dolgozatok. Koraősszel még olyan hírek kaptak lábra, miszerint érdeklődés hiányában elmarad a fesztivál, aztán kisebbfajta csoda történt, amely 67 versenyfilmet eredményezett, melyekből a zsűri 27 alkotást „nevezett be” a díjakra. Ezekről gondolta úgy, hogy üzenetük, megformáltságuk okán érdemesek a kitüntetett figyelemre. De a közönség vérmérséklete szerint ehhez még könnyű szívvel hozzácsapott három-négyet. Kimaradt például a német Sebastian Winkels munkája, A legfelső emelet, melyben egy rémülettel és zavarral telt férfi a padláson teregetés közben egy amolyan házilabirintust rak ki a lepedőkből. Éles, metsző képek, egyenletes ritmus, meglepő zárlat. Kiszámíthatóbb, mégis elgondolkodtató filmet hozott a török Ramin Matin. A Szertartás című filmben egy idős ember reggeli, óramű pontossággal eltervezett készülődését mutatja be, aki aztán lesétál a tengerre, nyilván mindig ugyanazon az útvonalon, mindig ugyanahhoz a padhoz, ahonnan rövid várakozás után megpillant majd egy palackot, s benne egy lakonikus, de annál megnyugtatóbb üzenetet: Még nem. Csupasz, minimalista dolgozat, de éppen ezért időtlen, bármikor érvényes. És ott volt még a gondos, brit animációs munka, A sirály, mely egy mitikus tengerésztörténetet mesél el, miszerint a sirály Isten lelke, s aki lelövi az kiszolgáltatja magát az ördögnek. De mi sem bizonyította jobban, hogy a publikum ízlése eltért a zsűriétől, mint az a tény, hogy a közönségdíjat egy olyan alkotás szerezte meg (az orosz Latex), amely nem is szerepelt az ítészek kiemelt listáján. Egy szó mint száz: volt honnan csemegézni három napon át, amikor is megállás nélkül peregtek a versenyfilmek, és csak néha-néha esett be egy-két hamisítatlan rossz film, amely alatt ki lehetett surranni a büfébe, mellékhelyiségbe, ide-oda.

A meleg filmektől a langyosig

Ahogy a fociban sincs miért szidni a bírót, úgy egy fesztiválon sincs miért elmarasztalni a zsűrit ítélete miatt. Szegények mentegetőztek is épp eleget díjkiosztás előtt, hogy hát mindenki díjat érdemelne, ki kisebbet, ki nagyobbat, és nem biztos, hogy a valós értékük alapján sikerült mindig megítélni az alkotásokat. A legnagyobb problémára viszont Szilágyi Varga Zoltán grafikusművész világított rá. Kategóriák hiányában, melyek például dokumentum, játék- és animációs filmekre oszthatnák a mezőnyt, nagyon nehéz hierarchizálni az egymástól mind műfajilag, mind technikailag, mind a fogalmazás módját tekintve eltérő produkciókat. Ugyanis, mint mondta, vannak meleg és hideg filmek, savanyúak és édesek, érdesek és simák, filmesszék és riportok. Hogyan lehetne összevetni például a gyönyörűen megkomponált Eltáncolt verseket, mely Pilinszky meséjét (A madár és a leány) mondja el tánc és homok segítségével, a Pali bácsiról készül riportfilmmel (Rádió, feketezene, 98 FM), melyben a feketezene értékeit védi Bazdmegországban.

Ami viszont a dobozok nélkül is kiderült: továbbra is gyenge passzban vannak a dokumentumfilmek, még akkor is, ha a díjazottak között négy hasonló munka is szerepel, és hogy az animációs munkák továbbra is hozzák megszokottan jó formájukat. Tovább erősödött viszont a kisjátékfilmek felhozatala. Tavaly jobbára Szaladják István munkái jelentették a színvonalat (Zárás, Aranymadár), vagy a szintén kimagasló német munka, A kő útja, és a szintén magyar alkotás az úristen@menny.hu, addig idén egymást érték az értékelhető produkciók. Külön öröm, hogy három kiemelkedő román alkotás is érkezett. A két díjazott mellett a Popcorn storyt emelném ki, melynek története kissé zavarosra sikeredett ugyan, de a képek viszont biztos kézre és merész fogalmazásra vallanak, amolyan videoklip-esztétika jelenik meg (ez nyilván nem lehet véletlen, hiszen alkotója, Tudor Giurgiu ideje nagyrészében klippeket forgat) az egész mégis ütős, megjegyezhető. De nem volt rossz Olga-Irina Avramov munkája sem (A bogár), melyben egy idős, a kocsmatölteléknél feljebb sosem vivő ember táncolni és énekelni tanít egy csótányt. Több alkotás mindössze egyetlen, csattanós poénra építette fel a „történetet”, mintha csupán egy viccet szeretne megosztani velünk (az ausztrál Fodrász, a magyar Vili, az elefánt, a román Boris hirdetése).

Bár az idén elmaradt a tematika, a kisjátékfilmek többnyire az erőszak fogalma köré csoportosultak. Mint például a hátborzongató spanyol Rulett, melyben a bevásárlásról csevegő háziasszonyok játszanak oroszrulettet egy 38-as stukkerrel, a magyar Afta, melyben egy kamasz egy normálisnak induló nap végén felgyújtja méltatlankodó szomszédját. Vitát váltott ki a francia Könnyen jött pénz (egyesek szerint ugyanis a terrorizmus olcsó propagálása), melyben egy fiatal pár vall arról, hogy a bankrablás is lehet a boldogságkeresés egyik módja, s hogy pénz nélkül nem tudnak élni. A „riportrészleteket” a bankrablás fekete-fehér jelenetei szakítják meg, melyek dinamikája lekörözi a tengerentúli akciófilmek lendületét is. A végén pedig mosolyogva köszönnek el, lehet, hogy láttok még a tévében, mondják. Felkavaró, ironikus, szemtelen. A sorba illeszkedett még a német Hot Dogs, a magyar Tempo, az ukrán Meztelen. De ezek már inkább a langyos kategóriába tartoztak.

Mint mondtam, nincs miért szidni a zsűrit, de: A 99-es busz megállója című svájci film díját viszont nem értem. Az ötlet cseppet sem eredeti (ma már külön együttesek játszanak kukákon és fedeleken), ráadásul Lars von Trier filmjében (Táncos a sötétben) sokkal érzékenyebben játssza ki ezt: a lassan megvakuló lány minden körülötte megszólaló zajból „zenét” komponál. A svájci filmben saját autójának dudájára vonagló szőkeség látványa viszont több mint kínos.

Ugyanakkor szót kell ejtenünk a szemle szomorú premierjéről, a Simó Sándor-díjról is. Ezt idéntől a legjobb diákfilmnek osztják ki. Az elsőt Cătălin Mitulescu vihette haza, teljesen megérdemelten. A Bukarest-Bécs 8:15-nél ugyanis nehezebben találhattak volna életszagúbb, kesernyésebb filmnovellát a mezőnyben. Akárcsak a másik díjnyertes Odaát, ez a film is a kilencvenes évek legjellemzőbb momentumáról szól: a Nyugat kísértéseiről, a honi leleményességről, a deszkurkörec-ságról. És nyilván a balekokról, akiket megállít az első állomás, az első kurva. Akik visszafordulnak vagy belehalnak.

Animáció sztárok nélkül

Talán a legnagyobb közönségsikert elérő Gagarin óta az animáció a fesztivál kedvenc műfaja. Ma már persze hiányoznak az olyan visszatérő sztárok, mint a francia Beriou, aki három fesztiválon is részt vett (többnyire nyert is) vagy a német Stefan Eling, aki tavaly a nagydíjat is elvitte. Az idén visszatértek az oroszok, talán ők hozták a legerősebb munkákat (a már említett Latex mellett, A szomszédok, és A labda), a németek hiányában viszont a magyarok érkeztek válogatottan jó művekkel, mint például a csodálatos zenével dolgozó Állóképek, illetve a cinikus Hilda története. De ide sorolhatnák Groó Diána kiváló filmesszéjét is, a Vityebszk felettet, melyben Chagall festményei és figurái elevenednek meg. Az idei nagy visszatérő, a tavalyi díjnyertes Rambo 13 alkotójának (Balázs Pál) erejéből most viszont csak egy elhanyagolható viccecskére futotta az erejéből (Vili, az elefánt). Két munkával képviselték magukat a britek, a szintén egyik kedvencnek számító Robotok, vagy a már említett A sirály. A mezőny kiemelkedő munkája viszont a francia Christian Volckman nevéhez fűződött, alkotásában keveredtek a játékfilm és az animáció elemei. Egy Gotham Cityre (Batman „szülővárosa”) hasonlatos városban egy köpenyes férfi üldözi saját magát, hogy megkaparintsa egy lány kezét egy keringő erejéig, mert mintha a tánc önfeledtsége lehetne az egyetlen kibúvó abból a félelemből és rettegésből, amit a film minden egyes kockája sugall. A történet sejtelmessége a Borges novellákat idézi, technikai kivitelezése pedig már-már bántóan tökéletes. Kár, hogy csak az én zsűrim látta nagydíjasnak. Zárásként még csak annyi, hogy a profizmusra való törekvésből azért annyit érdemes lenne megtartani, hogy a technikai feltételek tovább javuljanak. A vászonnal már nincs különösebb gond, a hang elakadása viszont időnként megcsúfolta a filmeket. Jövőre pedig úgy néz ki, én is hátizsákkal megyek.


A filmfesztivál díjazottjai

  • Radio Romania Canal Tineret díja (CD-k, könyvek 1,5 millió lej értékben): Hanno Höffer (Románia) – Odaát
  • A DaKino Alapítvány díja (100 dollár): Christian Volckman (Franciaország) – Maaz
  • A DaKino Alapítvány díja (100 dollár): Horváth Mária (Magyarország) – Állóképek – Rajzok egy élet tájairól
  • Közönségdíj: Andrey Sokolov (Oroszország) – Latex
  • A zsűri különdíja: Itzik Lerner (Izrael) – Egy fekete pont a tengerben
  • A legjobb régióbeli magyar film (A Duna Műhely díja): Kacsó Sándor (Románia): Bogdán az utcán
  • A Román Nemzeti Filmintézet díja (5 millió lej): Reto Caffi (Svájc) – A 99-es busz megállója
  • A Román Nemzeti Filmintézet díja (5 millió lej): Káldy László (Magyarország) – Kocsma TV
  • Simó Sándor Emlékdíj a legjobb diákfilmnek (a Maros megyei MADISZ díja, 10 millió lej): Cătălin Mitulescu (Románia) – Bukarest-Bécs 8:15
  • A Fesztivál Nagydíja (500 dollár): Vladimir Perovic (Jugoszlávia) – Halvány zavar a fényes csillagomon
Támogass egy kávé árával!
 

Friss film és sorozat

  • A kiméra

    Színes filmdráma, kalandfilm, vígjáték, 130 perc, 2023

    Rendező: Alice Rohrwacher

  • Godzilla x Kong: Az új birodalom

    Színes akciófilm, sci-fi, 114 perc, 2024

    Rendező: Adam Wingard

  • A Majomember

    Színes akciófilm, thriller, 113 perc, 2024

    Rendező: Dev Patel

  • Az első ómen

    Színes horror, 120 perc, 2024

    Rendező: Arkasha Stevenson

  • Polgárháború

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 109 perc, 2024

    Rendező: Alex Garland

  • Szellemirtók: A borzongás birodalma

    Színes fantasy, kalandfilm, sci-fi, 99 perc, 2024

    Rendező: Gil Kenan

  • Back to Black

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 2024

    Rendező: Sam Taylor-Johnson

  • Nasty

    Színes dokumentumfilm, sportfilm, 107 perc, 2024

    Rendező: Tudor Giurgiu, Cristian Pascariu, Tudor D. Popescu

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Szavazó

Melyik a kedvenc, rövidfilmből kirügyezett horrorfilmed?

Friss film és sorozat

  • A kiméra

    Színes filmdráma, kalandfilm, vígjáték, 130 perc, 2023

    Rendező: Alice Rohrwacher

  • Godzilla x Kong: Az új birodalom

    Színes akciófilm, sci-fi, 114 perc, 2024

    Rendező: Adam Wingard

  • A Majomember

    Színes akciófilm, thriller, 113 perc, 2024

    Rendező: Dev Patel

  • Az első ómen

    Színes horror, 120 perc, 2024

    Rendező: Arkasha Stevenson

  • Polgárháború

    Színes akciófilm, filmdráma, háborús, 109 perc, 2024

    Rendező: Alex Garland

  • Szellemirtók: A borzongás birodalma

    Színes fantasy, kalandfilm, sci-fi, 99 perc, 2024

    Rendező: Gil Kenan

  • Back to Black

    Színes életrajzi, filmdráma, zenés, 2024

    Rendező: Sam Taylor-Johnson

  • Nasty

    Színes dokumentumfilm, sportfilm, 107 perc, 2024

    Rendező: Tudor Giurgiu, Cristian Pascariu, Tudor D. Popescu