Az Elefánt című film témája egy megtörtént esemény köré szerveződik. 1999-ben két kamasz fegyveresen behatolt egy iskolába Coloradóban, és megölte tizenhárom osztálytársukat. Michael Moore dokumentumfilmes formában (Kóla, puska, sültkrumpli) már feldolgozta a Denver környéki iskola történetét. Gus Van Sant filmje éppen az elbeszélés megformálásában, a fikcionálási módban különbözik radikálisan Moore filmjétől.
A rendező természetes életképekben, helyzetekben mutatja meg az iskola diákjait. A peroxidszőke fiút, a fotós srácot, a csúnya lányt, az amerikai focis fiút a „jócsaj” barátnőjével, a középkorú fekete bőrű tanárt, a három sztereotipikus amerikai barátnőt. A csendes vidéki iskolában olyan helyzetekben láthatjuk a szereplőket, amelyek kiemelik a filmet a bulvárzsurnalizmus kontextusából. A filmelbeszélés módja pedig találó feszültséget ad az ismert történetnek. Egyrészt a szereplőket gyakran hátulról látjuk, a kamera hosszan követi a szereplők tarkóját végig a folyósón, a csoportos jelenetek beállításai is végig meglepőek anélkül, hogy erőltetettekké válnának. A fikcionálási aktus, amelyben a film leválik a valós történet publicisztikusságáról, tovább fokozódik az időbeli ismétléssel. Ugyanazt a részletet más szemszögből is láthatjuk, de csak nézőpontváltás van, mely nem jár együtt narrációváltással. Ez a retorikai eljárás reflexiónak tekinthető a valós történet és a fikciós film viszonyát tekintve. A minimáltörténet bizonyos szereplői, helyzetei ezáltal felerősödnek, anélkül azonban, hogy valamilyen állásfoglalást jelentenének az alkotók részéről.
A két fiú bemutatása lenyűgözően természetes. Számítógépes játékot játszanak és Beethovent az elektromos zongorán. Iskolát kerülnek, neten rendelik meg a fegyvereket. Minden indulat nélkül mennek az iskolába két táska fegyverrel. Az iskola udvarán találkoznak a világosszőke fiúval, természetes hangnemben tanácsolják neki, hogy ne menjen be az iskolába. A gyilkosság jelenetei sem tragikus hangvételűek, a helyzetek természetesek, rövidek, beleillenek a film folyamatába.
Tűz keletkezik, az udvaron rémült tehetetlenség, rendőrt, a hatalom képviselőit nem látni. A téma, illetve az ábrázolás mikéntje lehetőséget ad számomra a jelenség szociológiai olvasatára. Foucault egy oktatási intézmény példáján értelmezi a hatalom és a szubjektum viszonyát. Az oktatási intézmény térbeli elrendezése, a belső szabályok, események egy képesség–kommunikáció–hatalom blokkot alkotnak. Az ott zajló tevékenységet egész sor szabályozott kommunikáción, az engedelmesség kódolt jelein és hatalmi folyamatokon (bezártság, felügyelet, jutalmazás, büntetés piramisán) keresztül alakítják ki. A kommunikációs struktúrát és a hatalmi viszonyokat kifinomult minták szerint hangolják össze. A két szereplő ezeket a mintákat, a hatalmi viszonyok kifinomult játékait fordítja meg, a hatalmi pozíció tengelyei mentén.
Jelentős a kommunikációs szint nullfoka – a két fiú kiesik a kommunikációs rendszerből, amin keresztül a hatalom (intézmény, tanárok, szülők) kifejezi magát. A hatalom szó partnerek közötti viszonyokat jelöl, olyan cselekvések együttesét, amelyek másokat valamire késztetnek vagy kényszerítenek, amelyek egymásból fakadnak. A partnerviszony irányait változtatja meg a két fiú a filmben, egy mindent-vagy-semmit játékban. De erre nekik szükségük van ahhoz, hogy új hatalmi helyzet jöjjön létre, mert nincs más eszközük arra, hogy például felügyeletet gyakoroljanak az igazgató vagy a társaik felett.
A hatalom gyakorlása: a cselekvéseknek mások cselekvéseire irányuló módja. Ennek fontos tényezője a szabadság. Hatalmat csak szabad szubjektumok felett lehet gyakorolni, akik előtt a lehetőségek szabadon kitölthető tere van. A filmbeli történésben valamilyen formában a hatalom kifinomult stratégiái fordulnak önmaguk ellen. Persze abnormális, mint általában a hatalom, és áldozatai vannak, de szerencsére a film nem válik moralizálóvá, nincsenek túlzott érzelmi kitörések, nincs túlzott agresszió vagy szenvedés ábrázolva.
