Máig megmagyarázhatatlan annak a rettenetes erdőtűznek az eredete, mely 1988 nyarán tombolt Texasban. Körülbelül 43 000 hektárnyi földet és 16 000 lakóházat égetett ki. Nyomában csupán hamuhegyek, feketére füstölt fatönkcsonkok, a civilizáció csontvázai s döbbenetes csend maradt. Csend, melyet az éppen újjáépülő autóúton baktató két munkás rádiózaja, beszédfoszlányai, és a felezővonalat festő gépük szakaszos sziszegése próbál csak megtörni. A Prince Avalanche erről a két útkarbantartóról szól.
David Gordon Green fű alatt készült műve egy alig látott izlandi film, az Either Way újrázása ugyan, Green ennek ellenére mégsem vádolható az álomgyár ötlettelen iparosmunkáira ráhúzott, elmarasztaló kritikusi jelzők egyikével sem. A film apropója a Green otthona közelében nemrég pusztító erdőtűz volt, mely múltat idéző, végítéletszerű látképet vésett Texas domboldalaiba. A film zenéjét szerző kitűnő post-rock zenekar, az Explosions in the Sky kereste fel a rendezőt a filmötlettel, aki ahogy igent mondott, már el is kezdett dolgozni a produkció előkészítésén. Green forgatókönyve nagyjából 60 oldalt tett ki, mely a film eredeti cselekményének követéséhez volt elegendő. A maradék hely a rögtönzéshez kellett, melynek köszönhetően az értelmezhetetlen című Prince Avalanche többet nyújt izlandi alapjánál.
A Prince Avalanche titokban készült, mivel Green vissza akart térni függetlenfilmes gyökereihez – ehhez pedig távol kellett tartania magát az őt mostanság kegyeikbe fogadó producerektől. A döntés bátor, vagány, és merőben szimpatikus, ugyanis belegondolni is rossz abba, hogy mi lett volna a filmből, ha nem petákokból készül el pár hónap alatt. A Prince Avalanche tehát színtiszta indie alkotás képét nyújtja, mely ugyanakkor nem csupán visszanyúl Green olyan kifejezetten költői, introspektív, és érzékeny korai műveihez, mint a George Washington, Az „Igazi”, az Áramlat, vagy az Angyal a hóban. A történetében rejlő haverság finom humorral átitatott motívumának köszönhetően ugyanis a filmográfia olyan kevésbé elismert – Green által csak rendezett, nem írt – darabjainak is párját alkotja, mint a Király!, a Bébisintér, vagy az előbbieknél jóval szebb karriert bejárt Ananász expressz. A két, homlokegyenest ellenkező személyiségjegyekkel megáldott főszereplő közt kialakuló vonzás-taszítás azonban azáltal válik igazán értékessé, hogy Green nem csupán a karakterekben rejlő jellemkomikum személyköziségére, hanem az őket frusztráló belső bizonytalanságokra is kellő időt és energiát fordít. Mindezt az ékes magyar filmesztétika rétegnyelvére úgy lehetne talán lefordítani, hogy a Prince Avalanche egy bromance-jellegű dramedy.
Természetesen mindez sehogy sem működne Paul Rudd és Emile Hirsch nélkül. A biztosnak csak tűnő kapcsolatából a nevetségesen maszkulin felelősségvállalás délibábjába menekülő Alvin összetett karakterét Rudd lenyűgöző magabiztossággal, visszafogottan, érzéssel és alázattal tárja fel – komikusi ösztöne pedig csak apró gesztusaiban érhető tetten. A karakterszínészként már bizonyított Hirsch szintén kerüli a biztonsági játékot, a hormonjaitól tompult partiállat Lance az ő kezei közt egyszerre válik szánni valóan viccessé, és tragikusan frusztrálttá. Rajtuk kívül összesen két alak járja az apokaliptikus vidéket. Az érdes déli bölcsességet házi főzésű holdfénye [moonshine: illegálisan főzött háziszesz - szerk.] mögül felböfögő kattant teherautósofőr (a néhai Lance LeGault), és az a létezésében is megkérdőjelezhető szellemszerű nőalak (Joyce Payne), akivel Alvin – a film legszebb jelenetében – egy elfüstölt ház romjai között keresi az élet apró maradékait.
A négy szereplő és az egyetlen helyszín ellenére a Prince Avalanche nem tűnik szikár kamaradarabnak. Ennek oka pedig pontosan ebben egyetlen helyszínben rejlik. A félholt erdővidék egyrészt méretében kiterjedt, a furcsa pár szinte alig dolgozik ugyanazon a ponton kétszer – és ki is derül, hogy nagyjából hány mérföldet jártak be. Másrészt viszont Tim Orr csodálatos képeinek köszönhetően a természeti táj olyan nem evilági pompában fürdik, amitől a történet is meg képes elevenedni, s túl képes futni a forgatókönyv betűfestékének konkrétumain. Mindemellett a Prince Avalanche szemet gyönyörködtető vágóképei a kitűnő zenével karöltve sem futnak bele parttalan videoklipszerűségbe. A táj itt Malicket idéző részletességgel elevenedik meg (nem hiába volt ő az Áramlat producere), s válik egyfajta purgatóriummá, melyben az élet már- és még nincs jelen. A főszereplők humoros, vagy épp zaklatott – de mindenképp tapintható és érthető – kontemplációi ebből kifolyólag egyfajta zilált példázatszerűséggel is bővülnek. A Prince Avalanche ettől még szerencsére nem válik sem képmutatóvá, sem pedig művészkedő blöffé. Közel sem. Kitűnő film. Olyan kis gyöngyszem, amit látni ugyan nem kötelező, de egyáltalán nem árt – mert bizony nyomot tud hagyni.
