Spermaci

Seth MacFarlane: Ted 2.

Aki szerette a Ted füvező, mocskos szájú mackóját, annak a második rész is tetszeni fog. Alapjában véve ugyanazt a filmet láthatja, ami néha vicces, de csak addig a pontig, amíg el nem kezdi komolyan venni magát.

A rendező, forgatókönyvíró és a címszereplő hangját adó Seth MacFarlane most is a védjegyének számító humorával operál: semmi sem szent, senki sem ússza meg a fricskákat. Szóval ha valakinek problémája lenne egy olyan filmmel, amelynek egyik jelenetében egy animált mackó és ember haverja egy alvó rögbijátékos spermáját akarják „lecsapolni”, majd Kim Kardashian hátsóján poénkodnak, később meg Jay Lenóval találkoznak, aki titokban, bárok vécéjében keres magának férfi szexpartnert, akkor inkább üljön be egy másik filmre.

Nem mondom, néhányszor elmosolyodtam a Ted 2 hasonszőrű poénjain, főleg mert folyamatosan az járt fejemben, hogy ez az a fickó, aki az egyik kedvencemet, a Family Guy-t is készíti, ahol szintén ezzel az energetikus, offenzív poénáradattal és sziporkázó popkulturális utalásokkal röhögtet. De ez a formula (többnyire) élőszereplőkkel, majdnem két órában, a vásznon kevésbé működik, mint rajzfigurákkal, a képernyőn, fél órában.

A Ted 2 egy rossz, elnyújtott különkiadása egy random Family Guy-epizódnak: rövid szkeccsek és ötletek füzére, amelyeket MacFarlane csak úgy hozzávág a nézőhöz. Némelyik működik, némelyik nem. A sperma- és egyéb testnedv-poénok semmi újat nem hoznak, egyszerűen csak el vannak túlozva: egy adott pontban szereplőinkre ráesik egy raktárnyi sperma! Elvétve látunk egy-egy frappáns szkeccset, olyant, mint amikor Ted és John (Mark Wahlberg) egy interaktív, improvizációs komédia-klubban nagyon depresszív témákat dobnak fel az előadóknak. Az unalmas grossoutok és ritkán vicces jelenetek mellett a MacFarlane harmadik poénstratégiája váltotta ki legharsányabb kacagást: a sztorit teljesen behálózó intertextuális huncutságok és cameók. Legalábbis belőlem, mert körülöttem fapofával ült harminc ember, amikor a Jurassic Park főtémájára egy gigantikus marihuána-ültetvényre daruzott fel a kamera, s szereplőink úgy bámultak, mint Grand és Sattler professzor, akik először pillantják meg a dinókat. De az sem esett le senkinek, amikor Liam Neeson (az Elrabolva karakterében) müzlit vásárol a szupermarketben. A filmgeekekkel való folyamatos összekacsintás azonban túlságosan insider gesztus. (A csúcsjelenet egy Comic-Conon zajlik!) Kár, hogy az egyszeri, munkából (de leginkább az iskolából) a mozi székébe süppedő nézőnek csak a selejtesebbje jut.

Sajnos egy épkézláb történetszál sem domborodik ki a hosszú két óra alatt. A Ted 2 próbál egy releváns drámai szálat futtatni, de hamar dugába dől a közhelyes, reflektálatlan moralizálástól. (A Family Guy is bővelkedik a tanulságok patetikus levonásában, de közben nem lehet nem érezni az iróniát a szentenciázó Peter szájából.) Egy renderelt mackó polgárjogi kálváriáját kétlem, hogy valaki komolyan tudná venni, pedig MacFarlane kínosan azt szeretné: Ted és rágó-majszoló emberasszony felesége, Tami Lynn gyereket szeretnének, de ez nem olyan egyszerű. Miután a spermarablás meghiúsul, adoptálni szeretnének. De ebből sem lesz semmi, az állami szervek eldöntik, hogy Ted nem nyilvánítható személynek, egyszerű tulajdonként kell kezelni őt. Sam L. Jackson (igen, névpoén), a fiatal kezdő ügyvédnő (Amanda Seyfried) segít az ügy fellebbezésében. A joghoz nem sokat ért, inkább Johnnal kavar, akinek újra be kell nőznie, ugyanis Mila Kunis nem szerződött le a sequelre, a nézőknek pedig újra el kell szenvedniük egy sablonos nyáladzást. Közben Tedet folyamatosan visszautasítják az ítélőszékek. Az utolsó esélye az, ha csapatostul felkeresik Morgan Freemant, a civilek ügyvédistenét (nem hagyhatták őt sem fricska nélkül). A leggagyibb húzás mégis az, amikor a játékidő kétharmadánál felbukkan az előző filmből megismert Donny (Giovanni Ribisi), aki ismét betegesen gonosz: Tedet próbálja elrabolni és átnyújtani a Hasbro játékgyártó cég vezetőjének tanulmányozásra, aki – Ted mintájára – élő macikat tervez piacra dobni. Ez a szál végképp izgalommentes, érdektelen.

A külön életet élő blődségek mögött hiába sejlik fel a „mi emberi és mi nem”-tematika (hajazva az ember-gép/robot/szoftver kapcsolatokat boncolgató aktuális trendre), semmi érdemi nem hangzik el a bevett közhelyeken kívül: „ember az, aki érez”. MacFarlane hiába (néha) jó humorista, ha gyenge történetmesélő. Azt viszont még nem lehet tudni, hogy mennyire jó parodista. Az A Million Ways to Die in the Westnek – habár nem emelkedett Mel Brooks-i magasságokba (Fényes nyergek / Blazing Saddles), mert Neil Patrick Harrisnek muszáj volt telefosnia egy kalapot –, sikerült jó koncepcióval kiforgatnia westernmítoszt. Az összecsapott happy end utáni Busby Berkeley-szerű (Family Guy-intrót eszembe juttató), musicales performanszot bambulva arra gondoltam, lehet, hogy inkább váltanék jegyet egy MacFarlane-féle musicalparódiára, mint a következő Tedre, amit sajnos előrevetített a lezárás.



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.