Azon lehet vitatkozni, hogy a Netflixnek mennyire éri meg high concept alapon berendelni sorozatokat, de azért mindenképp hálásak lehetünk, hogy igent mondtak a „Making a Murderer összemixelve a Különcök és stréberekkel” ötletre. Az American Vandal első ránézésre egy hosszúra nyújtott péniszvicc, azonban ennél sokkal többet akar mondani, mindezt pedig a középiskolában játszódó sorozatokra egyáltalán nem jellemző őszinteséggel teszi.
Imádjuk a bűnügyi sorozatokat. Ebbe a kategóriába beletartozhatnak a sablonokra épülő epizodisztikus sorozatok (CSI: A helyszínelők), az antológiák (A törvény nevében / True Detective), a családi drámába ágyazott bűntények (Hatalmas kis hazugságok / Big Little Lies, Aranyélet) és a bűnözők lélektana is (Mindhunter). Viszont a legfelkavaróbb és legizgalmasabb bűnügyi történetek azok, amelyek tényleg megtörténtek, és az American Crime Story-hoz hasonló játékfilmes újrajátszások mellett a bűnügyi dokumentumfilm sorozatok is hatalmas népszerűségnek örvendenek. A Netflix egyik nagy dobása volt 2015-ben a Making a Murderer című dokumentumfilm-sorozat, mely nagy elődjéhez, A keskeny, kék vonalhoz (The Thin Blue Line) hasonlóan azt mutatja be, hogyan lehet úgy alkalmazni az ártatlanok védelmére létrehozott törvényeket, hogy szükség esetén magukat az ártatlanokat is rács mögé lehessen dugni. Bár az American Vandal alapvetően egy szatíra, mégsem állítanám azt, hogy parodizálja a bűnügyi dokumentumfilm-sorozat műfaját, ugyanis a korrupció kritikája és az emberi dráma ennek a sorozatnak is meghatározó része.
Míg a legtöbb krimi a legsúlyosabb bűntény, vagyis a gyilkosság körül forog, az American Vandalban ennél jóval kisebb a kiinduló konfliktus: valaki festékszóróval péniszeket rajzolt egy középiskola teljes tanári karának autóira. Az egyszerű tréfának tűnő cselekedet nem maradhat jogi következmények nélkül, ugyanis az a 27 autóban komoly anyagi kár keletkezett. A gyanúsított az iskola legnagyobb léhűtője, Dylan Maxwell (Jimmy Tatro), akit eltanácsolnak még mielőtt megkezdődne a bírósági tárgyalás. A médiaszakkör egyik tagja, Peter Maldonado (Tyler Alvarez) elhamarkodottnak véli az iskolai bizottság döntését, és úgy dönt, mozgóképen dolgozza fel Dylan ügyét. A 8×35 perces sorozat maga Peter dokumentumfilmje: a főcímben nem a valódi készítők (Dan Perrault és Tony Yacenda) neveit láthatjuk, hanem a fiktív középiskolásokét.
Az American Vandal felhasználja a létező összes narratív elemet, ami a bűnügyi dokumentumfilmek sajátja: hatásvadász narráció, beszélő fejek, a bűntény digitális rekonstruálása stb. A tipikus mondatoktól kezdve a vágáson át minden tökéletesen megfelel a formulának, éppen csak a bűntény röhejes. Ettől lesz igazán visszafogott és zseniális a film humora, pedig pont nem a kifinomultságot várnánk el egy olyan sorozattól, aminek a legnagyobb kérdése az, hogy „Ki rajzolta a f*szokat?”
A sorozat a humora mellett még két másik fegyvertény miatt tekinthető 2017 egyik legjobbjának: a bűntény felépítése és a középiskolai közeg hiteles megjelenítése. Kezdjük a bűnténnyel: hiába van szó egy teljesen banális bűntettről, a feszesen felépített nyomozás olyan izgalmakat és fordulatokat tartogat, hogy könnyűszerrel odaszegez minket a képernyő elé. Ez pedig tényleg lenyűgöző, tekintve, hogy a mai néző már elég sok krimit tud maga mögött, ezért nem könnyű meglepni, azonban az American Vandal simán eléri, hogy kapkodjuk a fejünket az új bizonyítékok és gyanúsítottak előkerülésekor. A végső megoldás pedig nem feltétlenül kielégítő, de tökéletesen illeszkedik a sorozat üzenetéhez.
A másik dicséretes jellemzője, hogy hiteles középiskolai szcénát teremt, mindezt kifejezetten kreatív és bátor módon. Bátor alatt például azt az epizódot értem, amelyben Peter és barátja Sam (Griffin Gluck) iskolatársaik régi Snapchat-, Facebook- és Instagram-videóiból próbálják lekövetni a bűnténynél használt festékszóró vándorlását egy házibuliban, hogy rájöjjenek, ki vitte haza. Ténylegesen telefonnal felvett videókról van szó, ebből pedig az következik, hogy a hang és a kép is nagyon rossz minőségű, mégis több fontos bizonyíték is ezekből a felvételekből derül ki. Nem csak vizualitásában találta el Perrault és Yacenda a középiskolai hangulatot, hanem a dialógusok és a színészek terén is. A pubertáskor elszenvedőit nem szupermodell kinézetű színészek alakítják, mint a Tuti gimihez (One Tree Hill) vagy a Riverdale-hez hasonló tipikus középsulis sorozatokban, hanem bizonytalan és szerencsétlen figurák, akik tele vannak komplexusokkal és nem tudják normálisan kifejezni magukat. A youtuber Jimmy Tatro jelölések tömkelegét érdemelné azért, ahogy az aranyszívű seggfej Dylant alakítja. Mivel Peter többnyire a hangjával van jelen, Dylan szerepel legtöbbet képernyőn, és Tatro minden mondatát olyan művészi pontossággal adja elő, hogy a néző mindig tudja, mikor nevessen, és mikor érezze át a karakter drámáját. Az egész szereplőgárda teljesen autentikus, a kocka kockának, a suttyó suttyónak, a stréber strébernek néz ki, de senki sem egy erőltetett sztereotípiát testesít meg. Ha a témája miatt nem lenne egyértelmű, hogy áldokumentumfilmről van szó – és ha nem lenne gyanúsan profi az operatőri munka és a vágás – simán elhinnénk, hogy valós személyeket látunk a képernyőn.
Az American Vandal nem csak a humora és a hitelesség tökéletes álcája miatt érdemel elismerést, hanem a finálé utolsó öt perce miatt is, amiről a spoilerek elkerülése végett csak annyit mondok, hogy nagyon fontos tanulságot fogalmaz meg az oktatási rendszer egyik legkárosabb tulajdonságáról.
