Barkóczi Janka a filmhíradók vizuális propagandájáról szóló kötetében egy olyan mozgóképes műfaj magyarországi történetét göngyölíti fel, amelyik mára már kihalt, legfeljebb az 1990-es évek magyarországi mozizóinak lehetnek emlékei róla, vagy Papp Gábor Zsigmond Budapest Retró (1998–2003) híradókat recikláló filmsorozatából ismerhetjük a műfajt.
Most, hogy kortörténeti dokumentumokká váltak az egykor mozivetítések előtt kötelező módon levetített aktualitásfilmek, megbocsátható már a műfajnak, hogy anno a filmre kíváncsi néző türelmével játszottak, a fennálló rendszer propagandájával szembesítve őket.
A tegnap híre a holnap történelme lesz egy angol szólás szerint. És a könyv legnagyobb érdeme valóban az, hogy izgalmas történeti forrásként mutatja be a 80 éves filmhíradókat, amelyek egyedi rálátást nyújtanak az 1930–1944 közötti magyar társadalom történetére, de a tömegkommunikációs eszközök, a sajtó történetére is. A híradófilm zsánere térségünkben valóban kevés figyelmet kapott eddig, Barkóczi Janka kötete ráadásul egy izgalmas médiatörténeti korszakon belül vizsgálódik. A két évszám a hangosfilm megjelenésétől a Horthy-korszak végéig terjedő időszakot jelzi, amelyikben a nemzeti identitás építése nagyon erőteljesen képi reprezentációkon, szimbólumokon keresztül zajlott. Az 1945 előtti „kis magyar világ” valóságos képi boommal járt együtt erdélyi viszonylatban is, hiszen a visszacsatolást ünneplő nagy tömegrendezvények képi eseménnyé is váltak, gondolok itt a magyar bevonulásról készült képsorozatokra vagy a nemzeti szimbólumokkal való pózolás habitusára a privát fényképeken (pl. Kolozsváron a Mátyás szoborcsoport és a talapzatára felszerelt magyar címer vált a fényképezkedés rituális helyszínévé). Nemcsak a mozgóképes híradók, hanem a sajtótermékek, a képeslapsorozatok, a családi fotók, de még a női divat is (a magyar ruha) erőteljesen jelezte a történelem új szeleit. Ráadásul a korszak vizuális toposzai a mai napig ott kísértenek a családi albumokban és más nyilvános diskurzusokban. Barkóczi Janka témaválasztása éppen ezért nagyon aktuális, 21. századot is érintő folyamatokat mutat be.
A kötet első fele a magyar híradók történetét mutatja be: kezdetben a milleneumi ünnepségek mulattató attrakcióiként készültek aktualitásfilmek, majd az első világháború körül a nagyobb filmgyártók is intenzíven bekapcsolódtak a hírgyártásba (Projectograph, Uher, Est Film, Star Film). A Tanácsköztársaság idején ismerik fel először a híradókban rejlő propagandisztikus lehetőségeket, erről tanúskodik a 20 részes Vörös Riport sorozat, amitől majd a Horthy-korszak rendszeressé váló Magyar Híradó, majd Magyar Világhíradó címen futó sorozata veszi át a stafétát 1084 rész erejéig. Ezt követi a nyilasok irányításával készített Hungarista Híradó 1944 végén. A Rákóczi-induló főcímzenével kezdődő híradók története egészen 1991-ig tartott, hiszen akkor szűnt meg a celluloidalapú hír- és reklámgyártás. 2009-től egy webes filmhíradó-archívumban, a filmhiradokonline.hu-n a közönség számára is hozzáférhetőek az 1913 és 1958 között készült és máig megőrződött hírfelvételek. A digitális képkorszakban a mozihíradók valójában nemcsak történelmi dokumentumként értékelődnek fel, hanem a celluloid anyaguk miatt is. A rövid felvételeket egyszerre érezzük törékeny tárgyi emléknek és tapintható felületeknek, egyfajta médianosztalgia jegyében.
A kötet legnagyobb lélegzetvételű fejezete a magyar híradógyártás intézményi hátterét mutatja be. Ezen belül kiemelten foglalkozik a Magyar Film Iroda (MFI) tevékenységével, amelyik 1923-ben alakult, előbb a Vallás- és Közoktatási Minisztérium, majd a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott, tehát politikai kötődése a kezdetektől nyilvánvaló volt. Barkóczi Janka az MFI-t úgy írja le, mint a maga korában technikailag nagyon korszerű hírszolgáltatót, amelyik több hivatásos riportert és operatőrt foglalkoztatott, akik speciális híradós hangfelvevő gépkocsival járták az országot. Az MFI sikere és technikai profizmusra való törekvése mögött a katonából lett kommunikációs szakember, Kozma Miklós elképzeléseit is oda kell képzelnünk, aki az MTI és számos más vállalkozása révén (többek közt a Magyar Rádió és az MFI) tőkeerőssé tette a korabeli tömegkommunikációt, és a korszak médiamágnása lett egészen haláláig (1941-ig). Noha Kozma Miklós munkásságával más kutatók is foglalkoztak már, a filmhíradógyártás kapcsán sem elkerülhető elveinek a bemutatása. Egy olyan médiabirodalom rajzolódik ki, amelyik egyben a nemzeti értékeket is akarta képviselni, de a nemzetközi piacon is versenyképessé szeretett volna válni. A hírgyártásról teoretikus szinten is gondolkodott, bár némileg ellentmondásokkal: támogatta a tárgyilagosságot, miközben közvéleményt formáló médiaproduktumaival gyakorlatilag a propaganda enyhébb formáját vezette be. A kötetben kirajzolódik az a nemzetközi hírcserelánc, amelyik az olasz (LUCE), a német (UFA), az osztrák, a francia, a lengyel, a svéd és az amerikai híreket a magyar mozikba is eljuttatta, ezek közül a Mussolini által támogatott LUCE volt a legnagyobb hatással a magyar hírgyártásra (és nem a birodalmi szimbolikával terhelt, képileg nagyon mozgalmas német társai).
Mai szemmel az is meglepő, hogy az MFI története mennyire összefonódott a filmmúzeum ügyével, ugyanis abban a korszakban nem a játékfilmek megőrzését tartották prioritásnak, hanem a híradótekercseket, amelyek „olyannak láttatták a rendszert, amilyennek az látni és láttatni akarta magát” (53). Sőt, a dokumentumfelvételek archiválási céllal való készítése, valamint a kultúrfilmgyártás kapcsán a szálak Kolozsvárig és Janovics Jenőig érnek, amint azt egy korábbi cikkben összegeztük már.
A gyártástörténeti áttekintést három kisebb fejezet követi, amelyek más-más szempontból mutatják be a híreket. A Hírforma és filmforma című a filmhírek formájával és tartalmával foglalkozik, mint pl. a híranyagok látványos tömegmegmozdulások iránti affinitásával és jellegzetes auditív szférájával. Emlékezetes a híradók nőképének az elemzése, ami nyomon követi azt, ahogy az 1930-as évek elejének modernségét a korszak vége felé a hagyományokból építkező szemlélet váltja fel. A nézők közös világképét formálták ezek a vizuális hírek, és kevésbé aktualitás- vagy hírértékük miatt készültek el (több hónapig tartott, míg a híradófilmek kópiái eljutottak minden magyar filmszínházba, újdonságértékük addig már lekopott). Éppen ezért a szerző a rituális kommunikáció elméletét tartja alkalmasnak az értelmezésben, amelyik szerint a média üzenetei elsősorban erős vizuális jelképeken keresztül egy stabil világképet akarnak nyújtani, és csak kisebb mértékben informálni. A nevelés kérdése című fejezet ennek megfelelően már azt vizsgálja, hogy az érzelmi telítettséggel bíró hírfilmek hogyan egyensúlyoztak a meggyőzés és a manipuláció között, míg a Rendkívüli idők, rendkívüli feladatok a haditudósításra való berendezkedéssel és a riporterek besorozásával foglalkozik.
A kötet tehát nagyon könnyed, olvasmányos stílusban egy hírértékben, aktualitásban gyengébben teljesítő vizuális műfajról számol be, amelyik a korszak nagy médiumaival, a rádióval és a sajtófotóval szemben sokkal lassabban jutott el a közönséghez, viszont annak érzelmi beállítódására intenzív hatással volt, közösségélményt, biztonságérzetet nyújtott a nézőknek. A könyvnek ez az alaptézise meggyőzően van kibontva, noha maradnak még kifejtendő kérdések: például a sajtófotó/filmhíradó/rádió médiumának összehasonlításáról szívesen olvasnánk még, akárcsak a képek vizuális jellemzőiről vagy a hírtémákról. A vizuális kultúra és a médiaműveltség fogalmai is az elemzésbe kívánkoznának, hogy helyrebillentsék az egyensúlyt a filmhírek elméletibb felfedezése és a remekül strukturált és gazdagon adatolt gyártástörténeti megközelítés között. A kötet tudományos-ismeretterjesztő munkaként állja meg a leginkább a helyét, amelyiknek az olvasója könnyen elkaphatja a híradóéhséget, és ettől az online híradókat és Barkóczi Janka blogját fogja böngészni, és várja az 1930 előtti és 1945 utáni híradókról szóló további cikkeket.
Barkóczi Janka: Ezerszemű filmhíradó. Vizuális propaganda Magyarországon 1930–1944. Budapest, L’Harmattan, 2017. 137 oldal.
