Az ego halála és a szív megszakadása

Duncan Trussell: The Midnight Gospel / Éjféli Gospel

Az Éjféli Gospel akkor sem tudna az animált podcastok divathullámának részévé válni, ha akarna.

Rég nem született olyan animációs sorozat, melynek epizódjai után érdemes és szükséges is nagyobb, elmélyítő szüneteket tartani. Annak ellenére, hogy a Netflix sorozata, az Éjféli Gospel nem „bindzselhető”. Jól meg kell rágni és emészteni ahhoz, hogy a lehető legtöbbet nyújthassa. Az Éjféli Gospel nem csak ezért hasonlítható egy varázsgomba-triphez. Bámulatosan tömény pszichedelikus fantáziavilágának bénítóan mély gondolat-, kép- és hangfolyama szavakkal épp olyan nehezen körbeírható, ahogy egy LSD-űrutazás vagy kíméletlenül introspektív ayahuasca-szertartás. Nem mintha mást várhatnánk egy olyan sorozattól, ami mögött Duncan Trussell és Pendleton Ward áll. A megkerülhetetlen Kalandra fel! alkotója felel az Éjféli Gospel felfoghatatlan képzelt univerzumáért, Trussell pedig – mint a podcast műforma nagy öregje – a tartalomért.

Az Éjféli Gospel animált podcast, azonban sok köze nincs a műfaj olyan remekeihez, mint Kevin Smith Smodimation-epizódjai, a The Ricky Gervais Show, a Joe Rogan Experience-ben megforduló komikusok megrajzolt történetei, vagy mondjuk a Batman: The Animated Podcast. Az Éjféli Gospel akkor sem tudna a divathullám részévé válni, ha akarna, Trussell podcastja (The Duncan Trussell Family Hour) ugyanis nem a történetek, hanem a gondolatok podcastja. Transzformatív és relevatív diskurzusai ugyanúgy robbantják szét a bölcsességektől, ötletektől, új perspektíváktól sokkolt Trussell elméjét, ahogy a hallgatókét. A podcast, mint médium, az aktív hallgatás és a kölcsönös figyelem médiuma. Trussell pedig nemcsak kitűnő kérdező, rokonszenves hallgató is. Az Éféli Gospel nem működne elragadó lelkesedése, gyermeki kíváncsisága, alázatossága és humora nélkül. A sorozat főhőse, az alternatív Föld-dimenziók között multiverzum-szimulátorában utazó podcaster Clancy nyilván Trussell alteregója.

Az értelmezhető valóságoktól szürrealitásukban egyre távolabb eső földi újvilágokban Trussell beszélgetései fénysebességgel törnek ki az azokat lehorgonyzó formális dialóg-kontextus béklyói közül. Ward ezernyi ingerrel túltelített vizuális birodalmában ezek a párbeszédek új értelmet nyernek. Mintha Ram Dass, Alan Watts és Terence McKenna kiirtaná a Rick és Morty nihilista narratíváját. Trussell és Ward nem csinálnak történetet a diskurzusokból, nem illusztrálnak, az Adult Swim legjobb rajzfilmjeit és a Kalandra fel!-t egyaránt idéző animáció nem követi szorosan a társalgást, attól teljesen – vagy részben – elrugaszkodik. A szöveg és az animáció közt húzódó bizarr, nem evilági kontraszt az Éjféli Gospel.

Az első epizódban Drew Pinsky addiktológus az Egyesült Államok elnökeként egy zombijárvánnyal küzdve beszél függőségről és kábítószerekről. Miközben a képet elárasztják a röhejesen kiszámíthatatlan akciójelenetek, Pinsky kifejti, hogy önmagában egy tudatmódosító szer sem rossz vagy jó: a kérdés az, hogy az emberek az adott vegyületekkel és növényekkel milyen kapcsolatot alakítanak ki. Ezután Clancy egy vágóhídbolygóra utazik, ahol az éppen darálóba toloncolt politikai aktivista író, Annie Lamott egy szarvas-víziló-kutya hibrid képében szól a múlandóság elfogadásáról és arról, hogyan mászott ki rákbetegség bénító depressziójából. A következő epizódban a 18 évesen tévesen elítélt, halálsort megjárt Damien Echols egy vízalatti bolygón élő akváriumfejű macskagyűjtő kalandorként osztja meg gondolatait végzetről, sorsról és arról, hogy a ceremoniális-spirituális gyakorlatok miként segítettek neki átvészelni a 18 évig tartó rabságot. Clancynek ezután a megbocsátás, az együttérzés, az empátia és a művészet terápiás erejéről mesél Trudy Goodman meditáció-oktató, aki egy középkorszerű bolygón szerelme halálát megbosszuló lovagként küzd gyógyító rózsájával egy szörnymonstrum ellen.

Trussell és Ward pengeélen táncolnak: nem akármilyen precizitás kell ugyanis ahhoz, hogy a párbeszédek befogadhatóan folyjanak a képeken. Ha nincs meg az egyensúly, a szöveg a képet bekebelező káosz háttérzaja lehet, az egyik elterelheti a figyelmet a másikról. Noha az arányokat a szerzők megtalálják, a nézők nem feltétlenül fogják ezt így érezni. Kell egy kis idő ahhoz, hogy az érzékszervek ráálljanak az Éjféli Gospelre. Amikor viszont összhangba kerülünk az összhang felemelő hiányával, akkor az agyunk új izmokat megfeszítve jár örömtáncot. Mi az, amit látunk? Mi az, amit hallunk? Hova transzportál a látottak és hallottak közti viszony? A néző kontemplál, találgat, gondolkodik a képek és a szövegek széttartásában elmerülve, nem passzívan bámul. Az Éjféli Gospel transzcendentális alkotás: a szent és a profán összemosódásában precedens nélküli stílusán keresztül érezteti az átlépést valós és idegen tapasztalatok között. Amit képzelünk, látunk, érzünk – amivel kiegészítünk – az nem az Éjféli Gospel munkája, hanem a miénk. Mint a meditáció és a pszcihedelikumok, Trussell és Ward sorozata a psziché rejtett szegleteinek tükre. Az Éjféli Gospel így személyes élménnyé tud válni.

Nem feltétlenül tűnik ki elsőre, de az Éjféli Gospelnek határozott cselekményíve van. Mindegyik Föld, ahol Clancy jár, az utolsókat rúgja. A vég, az elmúlás, a veszteség pedig – legyen az testi, intellektuális vagy spirituális – a párbeszédek szintjén szintjén is visszatérő téma. Clancy – hasonlóképp a Kalandra fel! Finnjéhez – epizódról epizódra fejlődik, minden társalgás apokalipszise hozzátesz slendrián karakteréhez. A hatodik résztől kezdve már az ő felnövés-történetét nézzük. Dührohama után David Nichtern buddhista tanító segít neki elsajátítani meditációs gyakorlatokat, melynek köszönhetően tisztábban látja utazásainak üzeneteit („Meditation is shoving a buttplug in the asshole of your mind”). Ezután már nem véletlenszerűen választ interjúalanyt. Az utolsó előtti epizódban podcastjának vendége a Halál, akit Caitlin Doughy halottkém-író „alakít”. Doughy új szemszögből mutatja be nemcsak a halált, hanem a temetési szokásokat, és a halottakhoz való viszonyunkat is. Clancy mindezek után már képes szembenézni azzal, amitől mindig is rettegett. Az utolsó epizódban – mely tematikusan összeköti a korábbi részeket – Deneen Fendig, Trussell csontrákban elhunyt édesanyja Clancy podcastjának vendége. Az interjút Trussell 2013-ban készítette Fendig halála előtt két héttel. Erről a szívszaggató 36 percről pedig beszélni kell.

Fendig békésen, őszintén, ámulatba ejtő tisztasággal fogalmazza meg gondolatait közelgő haláláról és arról, hogy mi mindent tanult a haldoklásból (Trussell anyja egyébként klinikai pszichoterapeuta volt). A fájdalom elől elzárt szíveket a szeretettek elvesztése töri szét és nyitja ki a világ felé, ez pedig az a szeretet, ami soha nem múlik el – mondja csecsemőkorú fiának. A kis Clancy is mesél neki kalandjairól. Fendig megrázó szentenciáival párhuzamosan Clancy gyorsan édesanyjához öregszik, teljesebb emberként újjászületve a végső búcsú reményteli gesztusában. Ahogy Fendig meghal, Clancy terhes lesz vele, újraszüli édesanyját, nem akar tőle megválni. Amit Clancy ekkor tapasztal, az nem csupán a mindent maga mögé utasító szeretet, hanem a meditáció és a pszichedelikus utazások vágyott végpontja. Clancy egója elpusztul. Fendig ezután bolygóvá válik, fia lesz a holdja. Összetartozva sodródnak egy fekete lyuk felé, melynek mélyén Fendig újra eltűnik Clancy – azaz Trussell – életéből. Mindent elmondtak egymásnak, amit szerettek volna, de mondtak volna még többet, sokáig. Clancy nem csak anyja halálát érti meg, hanem azokét is, akiket el fog veszíteni. Elfogadja a halál tökéletességét, az egyszerre véges és végtelen élet körforgását, melyet a szeretet tesz elviselhetővé. Az Éjféli Gospel minden idők egyik legeredetibb, legérdekesebb, és legfontosabb animációs alkotása.  



Kapcsolódó

A szerző véleménye nem feltétlenül tükrözi a szerkesztőség véleményét.