A Coming Home in the Dark némi finomhangolást követően mesterművé is válhatott volna. De így sem lehet egyhamar elfelejteni.

A filmtörténet legsokkolóbb nyitójelenetét feltehetően John Carpenter követte el. A 13-as rendőrörs ostroma című megkerülhetetlen 1976-os alapművének expozíciójában egy ártatlan kislányt lő mellbe egy kattant bandatag, bármiféle komolyabb ok nélkül. Carpenter pedig mindezt megmutatja. Noha azóta megbánta, hogy a galamblelkű népet joggal felháborító jelenetet nem nyeste ki, annak ugyanakkor nem a vágószoba padlóján van a helye. A kislánynak meg kellett halnia, ráadásul így, ebben a formában kellett meghalnia ahhoz, hogy a film alapszituációja a lehető legnagyobb súllyal nehezedjen a néző tarkójára. Ez a jelenet szócséplés nélkül teremti meg azt a lesújtó világképet, amelyben a cselekménynek vaskos tétje van: ha ezek az emberállati martalócok büntetlenül lelőhetnek egy kislányt, akkor bármit, bárkivel, bármikor megtehetnek. Kellett Carpenter mesteri rendezése ahhoz, hogy a kislány lelövése ne húzza le magával az egész filmet. Nem egyszerű ugyanis felállni egy ekkora tagló után, óriási kihívás egy ilyen kezdőjelenetet utólag – a cselekmény történései során – validálni. Épp ezért már az is díjazandó, ha valaki nekifut ilyesminek.

James Ashcroft első nagyjátékfilmjének nyitóképén egy útszélen hagyott, kirámolt, üres autó látható, a magától értetődő asszociációk pedig ordítva visszhangoznak a borús új-zélandi tájban. Egy család hajt el az elhagyott autó mellett, a kocsi ablakából az egyik kissrác még meg is nézi azt. A másik nem figyel, annyira nincs oda a kempingezés gondolatától. Megmásznak egy hegyet, készül egy boldog családi portré is, aztán leülnek falatozni. Megjelenik két egyáltalán nem bizalomgerjesztő küllemű férfi. Lenyűgöző, ahogy az egyik szó nélkül leül a pokrócukra és elkezd turkálni a cuccaik között: a meghittnek vélt pillanat semmivé lesz, a fenyegetettség jéghideg stressze uralja az apró gesztust. Közben a másik szövegel. Sőt, inkább monologizál. Ízesen fogalmazott vészterhes beszédének végére a kezében pihenő puska kattanása tesz pontot. Miután a mindent átölelő nagy semmibe bámulva felhívja a rettegő szülők figyelmét arra, hogy ez, itt és most, épp az a momentum, amikor még tehetnének valamit, lelövi a két gyereket.

Nem lehet ezt a megrázó képsort elhallgatni – sem óvatosan körbeírni – spoiler ide, spoiler oda. Míg A 13-as rendőrörs ostromában a gyerekgyilkosság indokolatlanságának és esetlegességének van sokat mondó málhája, addig a Coming Home in the Dark esetében a két kisfiú lemészárlása nem a mozdíthatatlan emberi gonoszság metaforikus cselekedete, hanem egy kifejezetten összetett morális horrordráma központi rejtélyének kiindulópontja. Miért kellett meghalniuk? A szépbeszédű Mandrake (Daniel Gillies döbbenetes) és a szótlanságában riogató Tubbs (Mathias Luafutu nyomot hagy) fogja anyut és aput (Miriama McDowell és Erik Thomson), kocsiba pattannak és útnak indulnak. Haza mennek – mondja Mandrake.

Rémálomszerű út ez, horrorisztikus road movie, amelynek során szomorú, szörnyű dolgok derülnek ki a fogvatartókról és az apáról egyaránt. A kép egyre árnyaltabb, egyre nagyobb és egyre kézzelfoghatóbb lesz, ahogy az új-zélandi oktatási rendszer zsákutcájának régvolt borzalmai a felszínre kerülnek. A világ nem csak egy eleve elrendelten ótvar hely, hanem egy ótvar hely, ami valami vagy valakik miatt lett ótvar. Vajon a két rohadékot a körülmények tették rohadékká? Szörnyekké nevelte őket a rendszer vagy annak születtek? Mekkora szerepe van az apának a két férfi tettében? Párhuzamosan folyik a múlt feltárása, a jelen túlélése és a kiüresített jövő eltemetése. Az Owen Marshall novellájából dolgozó Ashcroft az apa és a gyilkosok életútjának összekapcsolásával a gyerekek halálát új fénybe helyezi, rettenetesen – és üdítően – kellemetlen helyzetbe hozva a nézőt. Az apa réges-régen elfelejtette mindazt, amiért nem vezekelt. Mintha meg sem történt volna. Mandrake egyszerre szorítja ezért fizikai, mentális és etikai-erkölcsi satuba. Miközben szenved, az iránta érzett szimpátiánk és empátiánk apránként berozsdál. Nincs megváltás, a múlt bűnei nem eresztenek, a múlt bűneit nem lehet lerázni, csak annyit tehetünk, hogy remegve várjuk azt a retek napot, amikor megbűnhődünk.

Ashcroft ugyan a kelleténél kevésbé konkretizálja, hogy Mandrake céltudatosan levadászta-e a családot, vagy csak „kicsi a világ” alapon összefutott velük, filmjének legizgalmasabb része mégis az, ahogy az apa és a gyilkos megismerik egymást, és ahogy az apa próbálja menteni magát. Ashcroft pedig láthatóan örömét leli abban, hogy rájátszhat a horrorfilmek menekülésjeleneteinek sémáira, kiforgatva azokat béna naivitásukból: akárhogy is trükközik az apa, Mandrake elől nincs menekvés. A próbálkozás pedig csak még több fájdalmat, vért, halált és gyászt hoz, ahogy korábban a próbálkozás hiánya. Érdemes figyelni a benzinkútnál: ilyen rideg, fatalista reménytelenséget árasztó testi-lelki pusztítást egy álomgyári horror sem engedhetne meg magának.  

Félreértés ne essék, a Coming Home in the Dark nem eredeti film, de senki nem is vár el ma már ilyesmit. Az alaphelyzet egy pőreségében kitűnő újragondolása olyan hasonló műveknek, mint A félelem órái, a Key Largo, a Funny Games, A rettegés foka, az első A bűn éjszakája, a Wolf Creek, vagy mondjuk az Eden Lake, de persze az ausztrál ozploitation filmek tetemes hányadát is fel lehetne itt sorolni. Ami kiemelkedővé teszi Ashcroft munkáját, az Mandrake karaktere és Gillies hatalmas alakítása. Amikor először elsüti fegyverét, senki nem gondolja, hogy ez a szennyes lelkű mocsadék főszereplővé válhat. Az érzelemmentes, kimért és számító pszichopata szózuhatagai – akármilyen bizarr is – manírosságukban szinte humorosak, lelketlen tetteit valamiféle megmagyarázhatatlan, hátborzongató eleganciával hajtja végre, szemrebbenés nélkül. Ijesztő, ahogy a színész érezhetően tobzódik ebben a senkinek nem való szerepben. Mindenközben – ahogy közelednek a címbeli „otthon” felé – Mandrake egyre több jelét mutatja annak, hogy valaha ő is ember volt. Gillies üveges tekintete mögül néha egy sebzett, megalázott, széttört szívű gyermek pillant ki. Máskor pedig csak az izzó harag vöröslik szemében. Ettől még nem fogja senki sajnálni vagy szánni. Az viszont, hogy egy ilyen szörnyszülöttet lehet elmélyülten és elmélyítve ábrázolni, fergetegesen zavarba ejtő.

Gillies – akiről senki nem képes levenni a tekintetét – érdeme, hogy nagyjából a film felénél tűnik csak fel, hogy a Coming Home in the Dark milyen nagyszerűen van fényképezve. Matt Henly mindent kihoz a sötétségből, amit ki lehet, az esőáztatta nyákos éjszakában csillogva csúszkáló fények mintha menekülnének a förtelmes történtek elől, autólámpák rég jutottak ekkora szerephez, a kocsibelső szűkében öldöklő feszültséget pedig a fekete hegyormok gyönyörű látképei sem enyhítik. A mozdulatlan táj kussol a benne elveszettek keserves küzdelmének láttán. Zene pedig nincs, és nem is kell: Ashcroft nem fogja senki kezét és nem vizezi fel a konstans pszichológiai nyomást. A csend, a zajok és zörejek teszik a dolgukat. Nem igazán lehet adekvátabb kulisszát festeni egy elmebeteg gyilkos és egy bűntudatával szembesülő gyámoltalan családapa élet-halál harcához.

Ashcroft kacsintgat a nihil felé, a morózus és kevély és mindenre rátelepülő feloldozhatatlan atmoszférát egy percre sem lazítja fel. Nincs katarzis, de esély sem volt rá, hogy lesz. A finoman szólva is ködös befejezésről nehéz eldönteni, hogy mennyire működik igazán, az viszont izgalmasabb kérdés, hogy vajon egy ilyen eszelősen rút, szerethetetlen karakterekkel teli, alig megválaszolható problémákat boncolgató könyörtelen történetnek lehet-e egyáltalán megfelelő végpontja. Akárki éli is túl ezt az egészet, a túlélés számára nem jelenthet élhető életet. Annak lőttek már a film elején, szó szerint.  

A Coming Home in the Dark tipikusan az a film, ami némi finomhangolást követően mesterművé is válhatott volna. Mivel azonban hibái – mindig épp ott van alulbeszélve, ahol konkrétumokra lenne szükség – viszonylag könnyen megbocsáthatók, ezért Ashcroft filmjét valószínűleg a legjobb egy nagyreményű rendező emlékezetes, bátor szárnypróbálgatásaként elkönyvelni. Oda kell rá figyelni.