Damien Chazelle epikus állásfoglalása a kortárs mozi helyzetéről úgy kritizálja a dekadens Hollywood prűd kétszínűségét, hogy egyúttal nosztalgikus múltidézése is az álomgyár működésének. A Babylon a filmipar hőskorának nagyszabású, de ambivalens tablófilmje.

Az elmúlt évek trendjéhez csatlakozva számos direktor jelentkezett már korábbi filmes korszakokat felelevenítő, személyes hangvételű alkotással. A Volt egyszer egy… Hollywood, a Licorice Pizza vagy A Fabelman család szubjektív visszatekintéseivel szemben azonban a Babylon leginkább az Ének az esőben klasszikusából kölcsönzött karakterátiratokon és a Netflix Hollywood című sorozatát idéző megoldásokon keresztül, objektív távolságból idézi meg a némafilmkorszak és a hangosfilmre váltás sajátosságait. Damien Chazelle soron következő rendezése ráadásul a Kaliforniai álom felemelő korábbi moziódájához képest minden eddiginél kiábrándítóbb színben tünteti fel a hollywoodi gépezetet és annak szereplőit.

A szkeccsfilmszerűen felépülő narratíva a filmipar ambíciózus résztvevőinek egymással párhuzamosan zajló felemelkedés- és bukástörténetét mutatja be. Manny Torres (Diego Calva) mexikói bevándorlóként próbál kisegítőmunkákat vállalni, hogy idővel forgatásokon dolgozhasson, míg a nagyravágyó színésznő, Nellie LaRoy (Margot Robbie) bármire hajlandó lenne a sztárság érdekében. A feltörekvő fiatalok mellett pedig a tapasztalt filmikon, Jack Conrad (Brad Pitt) és a fekete jazz-tehetség, Sidney Palmer (Jovan Adepo) karrierútja kerül még előtérbe különböző, valós személyek ihlette típuskarakterek társaságában.

A hangosfilmek megjelenése mindazonáltal alapvető hatással lesz az összes szereplő életére. A technikai fejlődés ugyanis gazdasági és esztétikai változásokkal is jár, melyek úgyszintén reflektálnak az átalakuló korszellem társadalmi normáira. Manny és Sidney kezdetben együttesen profitálnak az újonnan kínálkozó lehetőségekből, a két színesbőrű férfit azonban külön utakra tereli egymással ellentétes ideológiai szemléletük. A szabados erkölcsi gátlástalanságban tobzódó sztárok viszont nem képesek alkalmazkodni a körülményekhez, így Nellie és Jack idővel saját gyarlóságuk áldozataivá válnak.

A Hollywood-történeti tablóból kiragadott, önálló kisfilmekként is értelmezhető epizódok mind a kor egy-egy sajátosságát tematizálják, de csak lazán, mindössze az időbeliségen és a visszatérő karaktereken keresztül kapcsolódnak egymáshoz. A film ugyan különálló szekvenciákat szentel a legfontosabb filmipari kontextusoknak (mint az elrugaszkodott, gyakran orgiákba torkolló vagy éppen halálos balesetekhez vezető, vad partik, a némafilmek szintén életveszélyes, de rendkívül mozgalmas és epikus felvételei, majd a velük éles kontrasztban álló hangosfilmek idegőrlően statikus, szorongató forgatási közege, vagy a még a korábban látottaknál is elvetemültebb helyi alvilág züllött mélységei), a lenyűgöző technikai érzékkel megvalósított részek egységei mégsem alkotnak koherens dramaturgiai ívet a teljes film egészét tekintve.

Az eseményeket összekötő gondolatiság a film médiumának tiszteletét és elismerését hirdeti, a hullámzó minőségű megvalósításmód azonban több teret szentel a látványos túlzásokkal felfokozott felszínesség kritikájának, mint a mozi kreatívan bemutatott hatásmechanizmusa boncolásának. A folyamatos hangulatváltások kontrasztjára épülő epizodikus struktúra gyakran ismétli önmagát a hasonló élményeket átélő különböző karaktereken keresztül. A moziipar konstans fejlődésének szükségességét központi témaként kezelő történet Jack Conrad némafilmsztárján keresztül szemlélteti leginkább a rendező állásfoglalását a kényelmes középszerűséggel szemben: a veterán színész a folyamatos fejlődést, a művészi értéket és az őszinteséget tartja szem előtt mind a filmek világán belül és azon kívüli életben egyaránt. Az alkotó szócsöveként funkcionáló karakter mégis redundánssá válik a cselekmény során, hiszen lényegében ugyanazt az utat járja végig, mint Nellie színésznő-figurája. Conrad egyébiránt izgalmas feltűnései ráadásul – más megragadó mellékkarakterek térnyeréséhez hasonlóan – a központi románc kibontakozását is rendszeresen megszakítják, elvonva a hangsúlyt a főszereplők párosáról, de nem adva hozzá az átfogó cselekményhez, így csorbítva annak érzelmi katarzisát.

A Babylon egyes epizódjai nyílt kritikával szembesítik a felelőtlen filmipar telhetetlenségét, görbe tükröt állítva Hollywood erkölcsi, gazdasági és művészi értelemben is elfajult működésének; máskor viszont a film a klasszikus mozivarázs szeretetéről festenek szentimentális portrét. Damien Chazelle ugyanis egyértelműen elvonatkoztat a gyártási körülményektől és az alkotók személyétől az azokon túlmutató filmek független értelmezése során. A határozott rendezői állásfoglalás egy történetileg átfogó, absztrakt képmontázsban csúcsosodik ki, ami a médium felszabadítását hirdeti az azt övező kontextusok alól. A Babylon ambíciózus stílusbravúr-kísérlete azonban az önmagán túlmutató, eredeti koncepciók kifejezése helyett a korai filmforgatásokéhoz mérhető, kontrollvesztett káoszba fullad.